Magyar Református Ébredés, 1946 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1946-01-26 / 2. szám

pMT»Hi~rriT

AGYAR REFOR

'^3 X5T

Atus

ÉBREDES

IV. évfolyam, 2. szám.

1»46 január 2 >

észrevettük,

»MAGYAR ÉBREDÉS«

IRTA: Dr. VICTOR JÁNOS

Mindnyájan, akik azért az »ébredésért« imádkozunk és dolgozunk, amelynek ez a lap is szolgálni akar, egyetértünk abban, hogy oz az ébredés nem lehet külföldi példák másolata. Hallottunk más nemzetek körében végbement és pedig nem is csak rég múlt időkben, hanem még ma is élő emberek napjaiban végbement »ébredésekről«, az egyéni és közösségi keresztyén életnek olyan megújhodásairól, amelyekből kiviláglott, hogy a Krisztus Evangéliuma nem csak, hogy élő és ható erő ma is, hanem ezt az erejét olyan uagyarányú, rendkívüli győzelmekben is meg tudta mutatni, mint annakidején, a keresztyén egyház történetének legelső napjaiban, vagy azóta is nem egyszer. Ezt kívánjuk a magunk számára, egyházunk számára, népünk számára mi is. Mostani külső és belső nagy nyomorúságunk közepette még jobban, mint valaha. De ezen a lenyeges dolgon kívül van a külföldi »ébredésekben« sok minden, ami nem lényeges, ami csak ilyen vagy amolyan formája az Evangélium ereje megnyilatkozásának. Ez a forma bizonyosan más lesz a »magyar ébredésben«!

Abban is egyetértünk mindnyájan,

nug jí Onilvl SXvn;SeTR>n.Oi u' Cilé—»Cinben is szükségünk van »magyar ébredésre«. Várjuk az egész magyar életnek megújhodását, zavaró idegen hatásoktól való megtisztulását es Isten rendelte saját természete szerint való virágzásának lendülé- sét. Ez az »ébredés« szoros összefüggésben áll amazzal, az Evangélium erejének újra kiáradása által történővel. Már csak azért ^ is, mert mindkettő csak Isten áldásából vál- hatik valósággá: »kegyelem« dolga ez is, amaz is, mégha különbségét teszünk is Istennek »különös^ kegyelme« között, amellyel^ életünket Krisztus által az örökkévalóságra állítja be és menti meg és »általános kegyelme« között, amellyel evilági életünkre árasztja ki ajándékait. Mivel ugyanaz a Krisztus, aki a »különös kegyelem« világában uralkodik (»Peje« az Ö egyházának), mindenek fölött is uralkodik »meny- nyen és földön« egyaránt, nyilvánvaló, hogy amikor »evangéliumi ébredést« ad, amely által a benne hivőket megeleveníti és megsoka- 8Ítja, ez által olyan hatásokat m- dit útnak az élet minden területere, amelyekből ott tisztulás, gyógyulás és virágzás fakad általában is.

De van a dolognak egy másik oldala is. Hadd világítsam ezt meg bibliafordításunk egy helyenek a kiigazításával. »Eljön, akit minden népek óhajtanak«, — ezt _ olvassuk Bibliánkban Aggeus prófétánál. (2, 7.) De ez a szépséges messiási próféciának hangzó mondat — amint az összefüggés is mutatta, — voltaképpen mást jelent. Az eredeti szöveget nem »óhajtott« személyre, hanem »óhajtott«, nagyrabecsült dolgokra kell értenünk. Az igeret, amelyet a próféta itt hirdet, arról szól tehát, hogy: »Eljön minden nép kincse«, elhozza minden nép, ami értéke, drágasága van, az lsten »há- eába«, hogy annak dicsőségét növelje vele- Ez pedig arra vall, hogy azok az evilági javak, amelyek egy- egy nép életét Isten kegyelméből meggazdagítják, nem export-, hanem import-cikkek az ő »házának«, az ő »különös kegyelme« körének a szempontjából! Arra valók, hogy odakerüljenek, ott Krisztus dicsőségét és a benne hivők életének a

teljesebb gazdagságát szolgálják, s amíg erre nem használtatnak föl, addig nem töltötték még be rendeltetésüket, — de nem ott teremnek meg! Ide úgy »jönnek el«, a szentélytől talán nagyon messze eső tájakról!

Itt áll elénk az a kérdés, amelyet tisztáznunk kellene, mert nem biztos, hogy egyetértünk-e benne. Abból a szoros kapcsolatból, amely az evangéliumi »ébredés« és az általános értelemben vett »magyar ébredés« között fennáll, az következik-e, hogy ugyanazok által az emberek által kell végbemennie mindkettőnek, vagy pedig legjobban teszik azok, akik amannak ügyét személyes felelősség terheként a szívükön

lio. dozzák, ha ezzel magukra nézve be is érik, minden erejüket erre ös zpontosítják és bíznak abban, hogy majd támaszt Isten elegendő munkást, náluknál sokkal avatot- tabbakat is, a magyarság gazdasági és szellemi, társadalmi és művelődési stb., stb., életének a megújítására? Ez nem jelentené azt, hogy közülük is ne támaszthatna egyeseket erre a célra és ők az ilyenek munkásságára -ne kérhetnék Isten »á:talános kegyelmének« áldásait még huzgóságosabban, mint ahogy általában imádkozni szoktak (ha tisztük szerint járnak el) mindazokért, akik evilági életünket kormányozzák, nevelik, vagy bármilyen szolgálatukkal alakítják.

hogy milyen könnyű »félprófétának« lenni, teletorokhal ítélni, vagy kétmarokkal kegyelmezni és milyen nehéz akkor is kegyelmet ígérni, amikor mindenki ítéletet kiált és akkor is ítéletet hirdetni, amikor mindenki elbizakodottan kegyelmet vár. Bizony nagyon nehéz búsúlás- sal hordozni egy népért való aggódás terhét és szívünk ellenére is Isten követének lenni.

*

hogy mi keresztyének — tisztelet a kivételnek — kicsit elkésett próféták vagyunk. Az Isten Igéjét nem vesszük át azonnal és nem adjuk át azonnal azoknak, akiknek Isten szánta. Mert gondolkozzunk csak! Nyilvánvaló, hogy a háború kezdetén Isten parancsa népünk számára a békesség volt és ezt — ismételjük: tisztelet a kivételeknek — csak a háború végén mertük nyilvánosságra hozni. Az elmúlt rendszerben tapasztalt sok embertelenség, képmutatás, igazságtalanság és látszatkeresz- tyénség ellen Isten kifogása letagadhatatlan volt, de ezt csak a régi világ összeomlása után tettük közhírré. De miért mindig utólag? Isten mondanivalója mindig sürgős! Világos dolog, hogy most is. Istennek mára szánt ítéletét és ígéretét mikor méltóztatjuk tolmácsolni?

TtJ f ■ •:> L .. ~ / - —~

*

lelki szemeinkkel, hogy amikor a fentieket olvastad, bólintottál magadban és egészen másra gondoltál, mint mi. Mert mi Rád gondoltunk! Mert mi, a mára szánt ítéletről szólva a Te megítélésedről szólunk és amikor a ma bűneiről beszélünk, a Te, mai bűneidről beszélünk. Ezek ellen van Istennek sürgős panasza és. sürgős orvossága. Es most bólints Kedves Olvasónk!

*

hogy, amikor bűnökről írunk, mindig másokra gondolunk. Hadd valljuk be: utolsók vagyunk még az elkésett próféták között is!

*

hogy sokat kell imádkoznunk Istennek mai üzenetéért és annak mai közvetítőiért! (Zsid, 3:7—8.)

*

hogy mennyire nem beszélünk egy nyelven, ha egyházunk dolgairól és különösen megújulásáról van szó. Az egyik azt mondja, hogy reformálni kell, a másik szerint minden mást szabadj csak: ezt az egyet nem; az egyik úgy gondolja, hogy ami régi, az már nem lehet jó, a másik úgy véli, hogy ami új, az már csak ezért is rossz. Ez igen nagy bajiink, de ezen még valahogyan lehetne segíteni. Van azonban ennél egy nagyobb baj is, ami már bűn. Az, hogy egy és ugyanazon ember sem beszél egy nyelven különböző időben és környezetben. Mindig úgy beszél, hogy »jófhiságát« gondosan megőrzi. Nekünk például alkalmunk volt egv »tekintélyes« egyházi férfiútól egy és ugyanazon tárgyról két különböző konferencián két különböző véleményt hallanunk. Kár, hogy a verekedéshez két személy kell, mert nagyon el tudnánk szórakozni barátunk önmagával való hajbaka- pásán »véleményeinek« szöges ellentéte miatt. Vájjon az igazság az alkalmazkodó, vagy az ember a gerinctelen és hazug? A nem kétséges- felelet az igazság.

»Velünk van-® az Isten?«

— Levél Vargha Gyulánéhoz —

Kedves Póla Néni!

Engedje meg. hogy a Magyar Református Ébredés legutóbbi számában megjelent cikkére itt válaszol7 jak és cikk helyett közvetlen levél formájában jam meg, amit meg kell írnom.

Mindenekelőtt azt a szubjektív érzésemet hadd írom meg, ami elöntötte a szívemet, amikor cikkét olvastam. Végre! Csakhogy .megszólal már valaki és mondja azt, amit úgy vártam. Mondja a hivő lélek megalázkodásra kész és nemcsak szóval-szájjal mondott bűnbánatával, hanem érezhető és valóságos őszinteséggel: »Vétkeztünk, vétkezünk még most is, s nemcsak a világ gyermekei, hanem a hivők is, akik magukat Isten gyermekeinek tudják és vallják •.. önzők vagyunk ... Elégedetlenek vagyunk... Nemcsak világosan nem látunk, hanem sok dologra, talán éppen a legfontosabbakra nézve, vaksötétben járunk«. És mégis ellentmond annak, amit igaznak érez, mert lát valami másik igazságot is. Látja és hiszi, hogy mi ugyan ilyenek vagyunk még mindig, de Isten mégse fordult el teljesen tőlünk, hanem most is mutatja és bizonyítja irgalmát, a hivők között mégis csak vannak, akik a rejtett gőgön és a titkolt önzésen túl tudnak jutni és gyakorolják az Istennel való megbékélést nemcsak a saját, kicsiny életükre nézve, de mint a közösség tagjai, az egészért és az egész helyett is. Köszönöm ezt az ellentmondást. Vártam, reménykedtem benne, hogy ez az ellentmondás széles és viharos lesz.

Vájjon igazat mondott-e Jónás, amikor ezt a esattanós egy mondatot hirdette: »Még negyven nap és elpusztul Ninive!« Hiszen Ninivé- nek nem lett vége, mert az Isten megkönyörült rajta. Hogyan? Hát Isten nem adott megbízást Jónásnak, hogy az ö ítéletét hirdesse meg? Vagy Isten meggondolta és megváltoztatta akaratát? Nyilvánvaló, hogy mi volt Isten célja és az is, hogy mi az ö módszere- A cél az volt, hogy Ninivét megmentse. De nem mentheti meg máskép, csak úgy, ha Ninive megtér, zsákba és hamuba öltözik és keresi Isten irgalmas bocsánatát. Milyen módszerrel lehet ezt elérni vastagbőrű embereknél, akiket a kérlelés és a

sv !íd szó egyáltalában nem hat már

n, :? Azzal, amit Isten tesz: kihir- i ítéletét, mintha már azon nem-Val-r-Sírr,.’..rr. -SÍ ö.— i. V.--'

meny szótól aztán megria ■! a nép s mintegy lehetővé teszi az igazságos Isten számára a bocsánat gyakorlását. Jónás prófétai hiúságának rosz- szul esett, hogy Isten őt arra használta eszközül, amit aztán nem hajtott végre. Jónásnak fájt, hogy az ítélet nem következett be. Nem értette a dolgot.

Nekem nem fájna, ha nem lenne igazam.

De látja, kedves Póla Néni, egyelőre még maga se tud egyebet mondani, csak reményt táplálgat afelől, hogy »hamarosan meg fog mutatkozni, hogy van a szívünkben igaz bűnbána t •. •« Rettenetes lenne, ha végleg kialudt .volna Isten kegyelmének a fénye és már egyes lelkek se lennének, akikbe »bizalom, hit és békesség költözik«, amikor föltekintenek Istenre. De ezekkel a hívőkkel két baj van. És ez a kettő, mély és változatlan meggyőződésem szerint, a végső katasztrófával fenyegeti az egész magyar népet.

Az egyik az, hogy nem tud bennük a közösségért való felelősség megérlelődni. A másik az, hogy nem értik és nem keresik Istennek most hozzánk szóló akaratát. Ezért beszélek én olyan — nem titkolom — megvetéssel a hivők hálaadásáról, szabadulás-élményeiről, gondviselés-csodáiról, mert keresztyén mezbe öltöztetett önzést, keresztyén mezbe, öltöztetett felelőtlenséget és szeretetlenséget érzek mögötte. Persze, hogy a lelki megújulásnak a személyes tapasztaláson kell kezdődni és a szívből kell kiindulni, — de nem lesz ott ébredés, ahol a keresztyének aggastyán-csecsemőkként mindig megmaradnak a kezdő állapotban.

Most pedig az önmagunkkal való könnyű megbékülés, a látszat-bűn- bánat, az ítéletben hozzánk szóló Isten kemény keze alól való kibújás halálosan veszélyes tünetei mutatkoznak. Jó, hogy Póla Néni rámutatott arra: nemcsak ezek vannak. Van más is, van igazi bűnbánat is, van^a kezdetlegesség és vakság bűnéből megtérés is, de ennek kellene széltében-hosszában megszaporodni. Ebből látnánk, hogy hajnalodik.

Bereczky Albert