Magyar Református Ébredés, 1946 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1946-05-04 / 9. szám
Amikről nem szoktunk beszélni... 2 __________•______________________________MAGYAR REFORMÁTUS ÉBREDÉS Mo st nem az a szempont vezet en. Sem, hogy mikről 1nem szabad, nem illik, vagy nem szokás beszélni, hanem az, hogy Mikről kell. Akár szabad, akár nem, akár illik, akár nem, akár szokás, akár mem. Es itt az első, ami -nekem legközvetlenebb és legfájóbb tapasztalatom: gyülekezeteink jelentős része előtt sem az Ige, sem az igehirdetés nem abszolút Atekintély. ' Panaszkodunk, hogy nem igeszerü a keresztyén hit és élet és nem akarjuk meglátni ezt a tös. nyavalyát. Nem akarjuk észrevenni, hogy az emberek közül >sokan a legjobb esetben is csak jóindulatú rokon- szenvvel hallgatják a prédikációt és 'közben azt hiszik, hogy ők mindezt sokkal jobban tudják. Kísérteties ítélet rajtunk, hogy az emberek még az Ige hallgatásakor sem mondanak le to maguk igazáról. Ennek az állapotnak a midtban az lett a következménye, hogy a prédikátorok közül páran engedtek az Isten /igazából az emberek igaza kedvéért, nem vállalták a megbotránkozta- tást és azt vigyázlak, vájjon mit vár tőlük a gyülekezet. En magam sem titkolom, hogy Via szívem szerint prédikálnék, másképpen prédikálnék és kedveznék a gyülekezetemből felémáradó hamis igényeknek. Könnyebb szívvel készülnék az igehirdetésre és főleg, könnyebb szívvel mondanám el. De tudom és hiszem, hogy engedetlen lennék, mert Istent egyáltalán nem érdekli, hogy mit szeretne a gyülekezet hallani és mit szeretnék én mondani, ö szól. Az emberek egyrésze pedig nem hiszi, hogy az Isten szól. Ezt a szomorú tényt sírva, de nem beletörődve, tudomásul kell vennünk. A második dolog, ami beszéltet, a vaksággal kapcsolatos, -ami most már egyre nagyobb méreteket ölt. Nem azokról beszélek, akik tényleg vakok az Isten dolgaival szemben, hanem azokról, akik Iáinak és -rosszindulalból vakoknak tettetik magukat, hogy bizonyos kényes kérdéseket megkerüljenek. Azokról, akik a látókat személyi ellenszenvből, irigységből, vagy számításból besározzák, hihetetlenül sötét ^rágalmakkal illetik- Mindazok, akik ebben az újságokban írnak, hitüket és Isten parancsait (tudva, rosszindulatból) el nem titkolták, se- milyen tekintetben hátmögötti munkát nem végeztek. Sem a magyar ébredés, sem a reformáció Istentől kapott indítását véka alá nem rejtették, lelki eszközökön kívül más eszközökhöz nem nyúltak és íme Budapesten is, vidéken is a legfantasztikusabb hírek, koholmányok kelnek szárnyra. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, mert ezt keresztyén embernek szüntelen való megbocsátással »vidáman« el lehet hordozni, szóra sem lenne érdemes. A nagy baj az, hogy nem személyek, hanem egy ügy ellenségeivel állunk szemben, dehogyis szemben. Ehhez sem bátorságuk, sem becsületük nincs) akárhogy mondják is hátmegett, hogy nem az ügyről, hanem személyekről van szó. Az ügytől ugyanis érdekeiket féltik, ezt bevallani nem merik, megfordítják tehát a dolgot és (magukból kiindulva) azt állítják, hogy az egész 'ügyet a maguk pecsenyéjének sütögetésére találták ki azok, akik képviselik. Az üggyel nem mernek perbeszállni (hiszen nem illik, meg nem is lehet, bnár azért sem, mert ők is emlegetik néha azért), az ügy hordozóit akarják orvul elgáncsolni. Hála legyen Istennek, hogy ő emberek 1eleste, visszaesése, szégyene ellenére is, ha kell másokkal is hordoztál ja az ügyet, mert az ébredés és reformáció ügye 'az ö ügye. Az ö ügye pedig mindig nagyobb, mint a szolgák, akik érte 'élnek és szolgálnak. Mindez persze nem mentegetőzés, mert erre dk nincs, hanem ténymegállapítás. Végül pedig egy különös következményről kell számotadni. Azok, akik a magyar lelki ébredés és a reformáció ügyét, mint látást kapták Istentől, azok olyan hívő emberek, akik népüket is, ezt a deformált egyházat is nagyon szeretik, akik áhítattal tudják nézni azokat a csodákat, amiket Isten a magyar múltba beleszerkesztett, akik az Igét és a hitvallásokat hittel elfogadták, a magyar egyházi múlt minden nemes, Is. tentől kapott hagyományát becsületügyükké tették. Nem azt akarjuk tehát, hogy néhány minden lelki tartalom nélküli, egy-egy kikapott mondat felületes emberi indítása alapján »fellelkesülte szellemi szegénylegény alacsonyhomlokú -»ambíciója« legyen az ébredés és a reformáció ügye, mint annyi más komoly és nagy ügy a múltban és a jelenben itt a magyar életben. Ami nem hitből 'van, bűn az, üzenjük sokaknak. »A ti hite. tek mellé ragasszatok jócselekedetet, a jócselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet, a kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetett (II. Pét. 1:5—7.) Könnyű , annáW mindent felrúgni, Szolgálván'az Urnák teljes alázatossággal és sok könny- hullatás és kísértelek közt... Csel. 20:19. Pál apostol az efézusi vénektől búcsúzva méri le a maga szolgálatát s ezzel kapcsolatban teszi ezt a vallomást. Az, hogy Ige lett belőle, mértékké tette szolgálatát mindazok számára, akik az Urat szolgálják. Ö az Úrnak szolgált. Nem embereknek, nem az egyháznak, nem az ügynek, hanem az úrnak. Annak aki úr az Atya Isten dicsőségére. Ebből nyilvánvaló, hogy szolgálatának legelső s talán a legfontosabb jellegzetessége, hogy engedelmességből fakadt. Nem neki volt terve, kigondolása, missziói prog- rammja, hanem az Úrnak. Ö ezt az akaratot, tervet, programmot kísérte sok-sok imádsággal. Ö végrehajtó volt s ebben volt ereje, hatalma. Ez az Ő szolgálatának titka. Az engedelmesség természetes következménye: teljes alázatossággal. Lehet-e máskép engedelmeskedni? Nem, semmiképpen se! Az engedelmesség _ lázadássá, önállósodássá lesz, amint a »szolga« lelkét megüli, vagy csak megbúvik benne az önelégültség, a saját dicsőségkeresés, a hiúság, a hatalomvágy, a másoknál különbnek tartás. Pál ismerte az emberi lelket: ő tudta, úgy is csinálta, hogy a szolgálat csak akkor szólhat becsülettel az Urnák, ha teljes alázatossággal megy végaki nem szeret, de nehéz tusakodni, birkózni és imádkozva engedelmeskedni annak, aki szeret. Személyeket is, intézményeket is. Az ébredés és a reformáció ügye nem illeszthető világi kategóriákba, politikai törekvésekbe, mert más. A látszatok rettenetes hínárja fenyeget és akar gátolni engedelmes életeket. Nem akarunk látszatok ellen hiábavaló szélmalomharcot vívni, de meg kell mondanunk, hogy aki ezt a »mást«, ezt a szoros kaput és keskeny utat nem látja és nem vállalja, az tisztátalan szándékokkal ne közeledjék az Isten ügyéhez. Es most, hogy az »ügyről«, ilyen hosz. szán beszéltem, mintha nyelvet öltene rám a kézirat és ezt mondaná: »Te meg túl sokat szoktál beszélni az ügyről, ne beszélj annyit róla, tégy valamit érte!« ^ Fekete Sándor be, ha a »bűnösök közt az első«, ha »mintegy idétlen« szolgál. Hogy Pál nemcsak beszél az alázatosságról, hanem csinálja is, abból tűnik ki, hogy sok könnyhul- laiással szolgál. Az engedelmességből és teljes alázatossággal való szolgálat nem megy egykönnyen, hanem önmegtagadás, a test meg- sanyargaiása, töredelmes megbánást hozó bűnbánat, könnyes és tusa- kodó imádság útján. Neki nem volt mindegy, hogyan csinálja és hogyan fogadják szolgálatát. Tudta őt éppen szolgálata miatt sok _ minden bántani: saját bűnei, a bűnök állapota, népe sorsa és keménysége, szolgatársai hűtlensége. Hogy is lehetett volna máskép, minthogy ezek után sok kísértet közt ment régbe szolgálata. Nem síma, kényelmes út, nem rózsaligetek között, hanem félelmek, bántalmazások és üldözések között, ahogy az Ur bejelentette, engemet gyűlöltek, titeket is gyűlölni fognak, mert nem nagyobb a tanítvány Mesterénél, a szolga az ő uránál. Bizonyára egyetértett Jakabbal: teljes örömnek tartsátok, ha különféle kísértésekbe estek. így kellene szolgálnia mindenkinek^ aki az Urnák szolgál... neked is... nekem is: engedelmességgel, teljes alázatossággal, sok könnyűül- latással és kísértetek között. DOULOS Méháttty ó/zá a budapesti egyházmegye presbiteri konferenciájáról Nem beszámolót akaróik írni, nem részletes jelentést, hanem ©sa.k egykét megjegyzést fűzök a konferencia» ejjbangzottalk közül .axokho®, amelyek legjobban érintettek. Időrendi sorrendben az első' volt a reformáció, Harikas Józsefnek egyszerűségében ás megrázó beszámolójából határozott pesszimizmus csendült ki. .Vájjon miért? Isten hatalmában é* .akaratának 'érvényesülésében bizonyéra nem kételkedik. Tehát^ csakis engedetlenségünktől tarthat, ezen bánkódhat. A konferencia résztvevői a bejelentést némán fogadták. Ravasz püspök úr szavai a továbbiakra vonatkozóan adtak irányelveket, gyakorlati szempontból. De hozzászólásában sötéten hangzott az, hogy bár ilyen törekvések évtizedek óta vannak, eddig azonban eredményük nem volt. Vájjon van-e ' okunk a pesszimizmusra? Azt hiszem, nincs. A problémát látjuk. A betegséget felismertük, a gyógykezelés megindításával várakozni nem lehet. Várjuk, hogy a részletes beszámolót a konferencia határozata értelmében az egyes presbitériumok részletes tárgyalás végett, mielőbb megkapják- Reméljük, ez napokon belül megtörténik. Remóljülk, hogy Japunk legközelebbi számában már beszámolhatunk arról, hogy (egyik-másik egyházközség presbitériuma már foglalkozott is a kérdéssel Egy biztos: a reformáció szükségességét mindnyájan .látjuk, sürgősségét mindnyájain elismerjük, mind lelki,' mind szervezeti síkon, éppen ezért mindnyájunk lelkiismereti kötelessége, hogy a kérdést napirenden tartsuk, de nemcsak mint jámbor szándékot, hanem mint tárgyalás alatt álló, s záros határidőn belül megoldandó kérdést. Hogy triviális hasonlatot mondjak, aki látott tetszhalottan született gyermeket, az tudja, hogy nem egyszer erőteljes módszereket kell alkalmazni, hogy a tetszhalálból végleges halálba ne szenderedjék. De ezt is sietve! A halogatás életet és halált jelenthet,' a felelősség a halogatót terheli! Ezt a felelősséget vállalnunk nem szabad. A másik igen fontos tárgy a deklaráció volt. Most nem magáról a deklarációról akarok beszélni, hanem a hozzászólásokról. Bár a deklaráció embereknek szól, Isten színe előtt tesszük azt meg, s így* egyetlen szempont vezethet bennünk: a teljes őszinteség é» alázat. Nem lehet szó itt optimizmusról vagy pesszimizmusról, célszerűségről vagy célszeírűtlenségről, semilyen más mellékszempontfól, csak arról, hogy amit a vasvessző hatása alatt Isten igéjéből végre megértettünk, őszintén megmondjuk. Volt még egy igen biztató része a konferenciának. A családlátogatásokról való beszámolás. A tapasztalatok e téren szinte teljesen egybehangzóaik. Nehézségekről, barátságtalan fogadtatás ró!, elutasításról alig hallunk. A beszámolók teljesein megegyeznék azokkal a közvetlen tapasztalatokkal- amelyeket a mi egyházközségünk osa- ládlátogató presbiterei is ismertek. Jő volt ez a beszámoló azért, mert mutatja, hogy ha nem is ébredtünk még fel, legalább is ébredezünk. (Persze ez nem elég!) De jó volt azért is, mert a habozófcat, .a félénkeket, azokat, akik a visszautasítástól, a rossz fogadtatástól félnek, arra biztatta, hogy nem kell semmitől tartamok. Bizonyára mindenkinek volt egy-egy nem egészen kellemes tapasztalata. De ezek nyilván nem voltak íointosak, amint hogy nem is lehetnek. Ezt bizonyítja- hogy a beszámolók nem ezeket emelték ki. Reméljük, hogy a presbiteri család- látogatás rövidesen olyan általánossá lesz, hogy az erről szóló beszámolás senkire sem fogja többé az újdonság benyomását tenni. Végül egészen halkan hadd kérjek valamit. Talán jó volna, ha a templomban és általában egyházi, lelki összejöveteleiken a tetszésnek tapsban való megnyilvánulását 'mellőzmők. Köszönet a Ikonfereneila rendezőinek és várjuk, .nem négy év múlva, nem is egy év múlva, de lehetőleg hetek múlva a következő konferenciát! Mészáros Gábor AKADÁLYOK AZ ŐSZINTESÉG KÖRÜL Mostanában — talán a nagyhét sűrítettebb igehirdetés! alkalmai miatt — de sokán kerestek fel »ma- * gánbeszélgetésre«, lelki gondozást igényelve. Megvallom, hogy örültem neki. Szeretem, ha használnak, ha igénybe vesznek1. Azonban maradt bennem valami szomorúság is. Ez kívánkozik ki belőlem. Letagadhatatlannl nagy dolog az, ha valaki már odáig jutott, hogy lelki bánatával, lelki életének megoldatlan kérdéseivel felkeresi lelkipásztorát. Ez kétségtelen bizonysága annak, hogy ime szabadulni akar, megoldást keres. Azt is tudom, hogy nehéz, nagyon nehéz lelki, főként saját lelki dolgainkról beszélni. Jobb, sokkal jobb volna, ha kitalálná a másik s beszéd nélkül értene meg. De ha már beszélni kell, miért nem lehet egészen őszintén beszélni a fájó, a megoldást kereső kérdésről. A nem őszinteség azt jelenti, hogy nem az igazi kérdésről, bajról, bűnről, életkérdésről beszélünk, mellé-' beszélünk a tényeknek. Ila gyógyulni akar valaki, miért iilnfT' őszinte maga magához, Istenhez és a segítségül hívott másik emberhez? Van itt stílushiba is. Nem tudunk beszélni, különösen nem lelki dolgokról, nincsenek hozzá szavaink, fogalmaink, képeink, jelképeink. Ha vannak, azok is annyira egyéniek^ hogy a másik nem érti, vagy, ami még rosszabb, félreérti. A másik zavar a bizalmatlanság. Sok csalódás van é mögött. Megyünk »gyónni«, tanácsot, segítséget kérni azzal a teherrel, hogy akihez mentünk, »drága idejét« raboljuk, (s közben éppen nem őszinte magatartásunkkal valóban meg is raboljuk), megyünk azzal az előítélettel, hogy akihez megyünk, talán nem is szeret. Hogyan tudjunk »megnyílni«, ha kétségünk van a szeretet felől. Pedig Isten meg tud tanítani egymást szeretni. A harmadik akadály az őszinteség körül, hogy a magyarázattal hozakodunk elő a tények, a bűnök, a kérdések, a fájdalmak helyett. Mintha valami sátáni hitetés esett volna rajtunk: a bűn helyett a nyomában támadt magyarázattól kíyá- nunk inkább szabadulni. Miért nem tudjuk megmondani: hiú vagyok, nagyravágyó, irigység epeszt, kívánság gyötör, meg vagyok sértődve, loptam, hazudtam? Milyen különös is lenne, ha az orvosnak a helyeit, hogy megmondanánk hol és mi fáj, népszerű orvosi könyvek fejtegetéseit, mondanánk el többkevesebb jártassággal? Imádkoznunk kellene azért, hogy Isten ajándékozzon meg bennünket őszinteséggel, hogy Krisztus rontsa le bennünk az ördög, a hazugság atyjának jól felépített munkáját. Cggütt az Cíbc Azíne előtt így kellene!
