Magyar Református Ébredés, 1946 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1946-01-12 / 1. szám
MAGYAR REFORMÁTUS ÉBREDÉS 8 A lelkészválasztás reformjához Akik ma egyházi reformokat sürgetnek, természetesen nem hagyhatják ki ebből a lelkészválasztás reformját sem. Hiszen ezt sokan sürgették már akkor is, amikor a most reánkkövetkezett ítéletes idők még legföljebb csak a távoli látóhatáron sötétlettek fel. Egyfelől a sokszor csúnya botránnyá elfajuló pártoskodás és korteskedés, amely egy-egy lelkészválasz'.ás alkalmával hosszú évekre földulta gyülekezeteink életét, másfelöl meg azok a gyakori esetek, amikor az egyháztagok bizalma valamely gyülekezet élére az ■oda éppen legkevésbbé alkalmas jelöltet állította, régóta hangosan ki áltották, hogy valamilyen komoly változásnak kell történnie egyházi életünkben a lelkészválasztás dolgában. Akadtak már olyanok is, akik ezerint ezt az egész ügyet ki kellene venni a gyülekezetek kezéből. Ez azonban ellenkezik azzal a bibliai igazságokon nyugvó elvvel, amelyet eleink a reformáció óta vallottak és követni igyekeztek, hogy minden keresztyén gyülekezet a maga ügyeinek felelős intézője kell, hogy legyen. Egy más javaslat szerint egészen a presbitérium hatáskörébe kellene utalni az ügyet. A presbitérium a gyülekezet választott és felelős képviselete, az ő döntésében tehát a gyülekezet állásfoglalása jutna kifejezésre s így az említett elvet nem érné sérelem. Egyébként pedig a választási küzdelem hullámverése sokkal kisebb körre korlátozódnék és olyan emberek között dőlne el, akik jobban tudnák mérlegelni a jelöltek alkalmas vagy alkalmatlan voltát, mint a mai választóközönség tömegei. Ez a reform jó szolgálatokat tehetne, azonban föl kell vetni ellenben azt a kérdést: vájjon ajánla- tos-o, sőt lehetséges-e éppen a mostani időkben megfosztani az egyháztagokat olyan válasz ói jogtól, amilyennel eddig birtak? De az is világos, hogy ez a reform az igazi kérdést csak eltolná? de nem oldaná meg. A presbitériumot mégis csak az egyháztagok választanák. Ha lelkészt választani nem tudnak jól, vájjon tudnak-e jól választani olyan presbitériumot, amely majd jól választ lelkészt? Lehe-e ez a reform hasznos védőgát a bajok ellen, de az árvíz elleni igazi biztonságot mégis csak a magasabb szinten való építkezés adhatja meg. Jézus szerint az ö tanítványainak élete »hegyen épített városhoz« kell, hogy hasonlatos legyen! Semmi más nem hozhat igazi javulást ebben a kérdésben sem, csak gyülekeze eink lelki ébredése, hitükben való megújhodása és bűneiktől való megtisztulása. Az egyház ügyének megint szent üggyé kell válnia az egyháztagok szemében éa meg kell tanulniuk, hogy ami emberi joguk nekik van ennek az isteni ügynek az alakításában, azt csak az Isten akaratának imádsagos xnegtudakolásával és az iránta való engedelmesség tiszta lelküleiévet szabad gyakorolniuk. Ezzel nem azt mondottuk, hogy a reformra nincsen szükség Ellenkezőleg, a lelki ébredés fogja csak igazán kiélezni a reformok szükségességét. Még mélyebbre ható reformokét is, mint amilyenekről szó esett. Mert ezek rendszerint csak a választási _ eljárást változtatnák meg. Mennél előbbre haladunk gyülekezeteink megújhodásában, annál világosabb lesz, hogy ennél alapvetőbb kérdéshez, a választási jogosultság kérdéséhez kell bátor kézzel hozányúlnunk. Mai egyházi törvényeink szerint mindenkinek van választói joga, — ha az állami törvények szerint református — aki adófizetési kötelezettségeit annyira-amennyire rendben tartja. (Ami még ezen kiviil megkíván tátik, az a gyakorlatban olyan keveset jelent, hogy most nem kell vele foglalkoznunk.) Ennélfogva különösen városi gyülekezeteinkben riasztóan nagy azoknak a száma, akik az egyház iránti teljes közönyösségben élnek, annak lélekben hátat fordítanak, sok esetben egyenesen ellene dolgoznak, de azért választások alkalmával mint szavazatra jogosultuk föl vonulhatnak és egyenesen majorizálhatják a helyzetet Ha kisebb arányokban is, de falusi gyülekezeteinkben is megtalálható ugyanez a képtelen visz- szásság. Szégyenletes megalázása ez az Isten egyházának! ilyesmit nem tűrnénk meg semmiféle emberi ügy közösségi életében sem, ha csak valamennyire is komolyan vennök annak érdekeit. Lehetetlenség az egyházi választói jogát meghagynunk olyanoknak, akik csak névleg egyháztagok s akik csak pénzen váltják meg ezt a jogot! Az egyház dolgainak intézésébe ne folyhassanak bele olyanok, akik nem vesznek részt közösségi életében, elsősorban Is'ennek közös tiszteletében, hanem csak azoknak legyen szavuk az Isten házában, akik jelét adják annak, hogy úgy szeretik azt. mint otthonukat! Ez is »jogfosztás« ugyan, de olyan, amelyet mindenkinek megértéssel keli tudomásul vennie, mert hiszen magától értődő. Egyszóval valamilyen törvényes elhatározásnak kell tör énnie azok Főispán! installáción vettem r'szt. Egyszerű, »demokraak^s« kere ek közöt zajlott le. Nem vonultak fel a diszmagyarok, csak a vármegyei, főispáni hajdú vitézköté&es díszdolmányán kísértett vissza a régi »díszes vármegye«. A törvényhatósági bizottság tagjainak nagyrésze csizmás magyar kisgaz ák, számottevő részük kemény arcú munkások, a régi urak kö^ül a ig-alig akadt egy-ke tő. Az e hang^ó _ beszédek valóságot akartak szólni, demokráciát hirdettek, s a feltárt bajok túlbizakodók voltak. Ment minden a maga rendjén, csíak két mondás vágott bele szívembe és sebezte meg leik emet úgy, hogy nem hagyhatom szó nélkül. Mind a kettő vallomás volt és majd az egész terem együtt értett vele. Az újonnan beiktatott főispán székfoglaló beszédét, melyben őszintén, nyíl an, bátran szólt, tettekkel biztató programot adott, önvallomással fejezte be. Úgy érezte, hogy meg kell vallania, hogy kicsoda ő: »Jó ember vagyok« — mondotta határozottan. Ő is látja, vallja. S ez nekem, nem tehetek róla, de nagyon fáj. Református, magyar ember, szokott is református, kálvinista voltáról vallást tenni. Ezért különösképpen fáj. Engem ebben a vallomásban egyházunk elesett állapotának ténye sebzett meg újra. ősi kisgazda magyar családból származott a főispán úr; gimnáziumot végzet', tehát 12 esztendőn keresztül hitoktatásban volt része. Bizonyára a templomot is látogatja, igehirdetést Is hallgat. S nem tudja: »mily nagy a mi nyomorúságunk«. Nem tudja, nem érzi magában a szörnyű törvényt, mely o t van a mi tagjainkban: »a bűn megvan bennem«. Református keresztyén állásponton még politikai, még közigazgatási, még társadalmi vonalon sincs jó ember. Nem tudtam egvütt tapsolni a tapsoló vármegyeház^ dísztermével. En a főispán úr vallomásán inkább sírni szerettem volna. Aztán jött a re t'metesebb. Az »Egyház« is megszólaltatta hangReformátus Naptár 1946. Szer. késztette: Békefi Benő. Kiadta a Református Traktátus Vállalat. Ha a mai gazdasági viszonyok között, 6Őt papírhiánnyal küzdve, nem is jelenhetett meg a régi naptárak megszokott terjedelmében, mégis gazdag tartalmánál fogva értékes ajándék minden református ember asztalán. A naptári rész rendszeres bibliaolvasó vezérfonalat közöl (Exodus). Régi református Írások is megelevenednek lapjain, amikor Otrokocsi Foris Ferenc hálaadó imádságát es Könyörgését és Petrőezi Kata Szidónia között, akik az egyház lényege szerint az Ige körül közösségben élnek egymással és azok között, akik — bár statisztikailag szintén egyházunkhoz tartoznak, — ettől a közösségtől távoltarják magukat. Az egész egyházi kormányzatnak azután az utóbbiak mellőzésével az előbbiekre kell fölépülnie. Ezzel persze megint csak odaérkeztünk, h<pgy egyházi életünk bajain semmi sem segít, csak a Szent Lélek bőséges kiáradáca által végbemenő lelki ébredés. Mert könnyű ugyan egy ilyen reformkövetelményt felállítani, de egészen más dolog azt véghez is vinni, éspedig úgy. hogy ne kavarodás, hanem épülés járjon a nyomában. Ehhez az egyház agok soraiban is, az egy ház vezetősége köreiben is olyan lelki erők kellenek, amilyenekkel ma sem ezek, sem amazok nem rendelkeznek. Az segíti hát előbbre ezt az ügyet is a legbathatósabban az Isten akarata és jókedve szerint való megvalósulása felé, aki imádkozik érte. Dr. Victor János ját. 200.000 »legdemokratikusabb« magyar »atyja és főpásztora« beszeli bizakodón, kedvesen, szépen, általános tetszeni artitóan. Nem tehetek róla, de itt is, mikor a legnagyobb tapsorkán hangzott fel az egyetértés kifejezésére, megint csak nem tapsoltam, elöntött a fájlalom, akkor már sírtam is. Ez hangzott el: »Most olyan bűnökért kell bűnhődnünk, melyeket nein mi követtünk el. A magyar nép nem bűnös, hanem szerencsétlen«. Óh, csak ne láttam volna, hogy kik tapsoltak, és csak ne ismertem volna azokat, akik ennek tapsoltak! Hát ilyen nagy lelki sötétségben élünk? Hát így megvakítoít bennünket valami szörnyű igéze ? Hát az osztálygőg, hát a rengeteg káromkodás, hát a sok rablás, hát a fukar önzés? hát a megbocsátani nem tudás az nem a mi, a mi népünk bűne? Isten legyen irgalmas nekünk, bűnösöknek! Ne haragudjon főispán úr, hogy most itt elsírom ellenvetésem. Nincs, nincs jó ember, még a főispán úr sem az. En megtanultam, hogy az Istennek van iga:« és ő azt mondja: »...nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is«. Még Pál após ol sem talált magában jóságot, mert így ír: »...tudom, hogy nem lakik énbennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan hennem, de ß jó véghezvitelét nem találom«. És ne essék zokon az Egyház alázatos szolgájának, ha mi vele ellenkezve valljuk az egyetemes magyar bűnösséget, az egyetemes magyar felelősséget és hogy mi hird tjük: vétkeztek a mi atyáink, fejedelmeink, bíráink, papjaink és vétkeztünk mi mindnyájan. Ezért mi csak az egyetemes magyar bűnbánat útján merjük remélni a magyar megmaradást és nem a »nem vag'7,,nk bűnösök« olcsó vigasztalása útján. A Himnusz utolsó sorát hozni tel indokul a kimondott tétel igazolására, előttünk nem érv, mert nekünk fáj a Himnusz u olsó sora, mert mi tudjuk, szenvedjük és valljuk, hogy nem bűnhödte még meg ez a nép a múltat és jövendők dícséretét közli. Mintha a ma embere szólalna meg mindkét őből, annyira a mi helyzetünkből és nyomorúságunkból szólnának. Békefi: Béküljetek meg Istennel, Victor J.: Tehenned bíztunk eleitől fogva, Be- reczky: Uj kor és reformáció című írásai az egyházi és hitélet egyes kérdéseiről szólanak, de olvasunk a külmisszióról, iratterjesztésről is egy-egy írást. Karácsony Sándor ízes írása »Egy kis politika« címen különösen hasznos írás a ma embere számára. Versek, elbeszélések tarkí ják a Református Naptár 1946. évi kötetét. Csakugyan nincs velünk az Isten ? Lapunk második számának két első cikke mélyen a szívembe vágott. Hát ennyire jutottunk? Olyan mélyre süllyedtünk, hogy ki lehet és ki kell mondani: »Nincs velünk az Isten!?« S ha egy hivő lélekben az a gondolat ébred fel, hogy az év utolsó vasárnapja legyen az Istennel való megbékélés napja, akkor, szívünket megnehezítő érzéssel azt kell-e mondanunk: »Nem tudjuk megcsinálni! ?« Nem vitatkozni akarok a két cikkíróval, cáfolni sem akarom, amit mondanak, hiszen ők férfiak, akik benn állnak a munkában, a harcban, jobban Iá hatják a hels^ze- tét. mint én, szobám négy fala közt elő. 82 éves öregasszony. S szívem mélyén érzem is, hogy igazuk van. Vétkeztünk, vétkezünk még most is s nemcsak a világ gyermekei, hanem a hivők is, akik magukat Isten gyermekeinek tudják és vallják. igaz, hogy önzők vagyunk, az vagyok én is, hogy elégedetlenek vagyunk, — óh, milyen sokszor én is — hogy nemcsak világosan nem látunk, hanem sok dologra, talán éppen a legfon osabbakra nézve, vaksötétbén járunk, — oh én is, de mennyire! — Igen, mélységesen megdöbbenve, lesújtva érzem és látom, hogy mindez igaz. Es mégis! — mégis van valami, amiben nem értek egyet a cikkek íróival. Bibliám fölé hajolva, majd a mély megalázkodásból felfelé tekintve. úgy érzem, úgy látom, hogy nem olyan kicsiny, nem olyan megvetendő dolog az, hogy hivő emberek bizonyságot tesznek arról, hogy milyen csodálatos szabadulásokat tapasztaltak, milyen gondviseléscsodákat • tapasztalnak szüntelenül. Hiszen ennek a lelki folyamatnak mégis csak mindig ott kell kezdődni^ a személyes tapasztaláson. A szívből kell kiindulnia s csak úgy terjedhet tovább a családra, ez egyházra, a nemzetre. S ha nem látjuk is még ezt a továbbhullámzást, ezt a továbbterjedést, nem hihetjük-e, hogy be fog következni? Ha eleinte megdöbbent értetlenséggel fogadják ás sokan az erre reámuta ó szót, nem látjhatjuk-e Istent olyan nagynak, olyan igaznak, olyan irgalmas- nak, hogy el tudják hinni: ahol Ö valamit elkezdett, ott azt folytatni is fogja és be is fogja végezni. S erre gondolva, úgy érzem, hogy: velünk van az Isten. Reá tekintek 8 szívembe bizalom, hit, békesség költözik. S ha így vagyok én, vájjon hihetem-é, hogy csak én vagyok így? Nem lehetne így sokszáz és ezer testvérem, nem indultak-e meg már sokan, ha egyelőre földi szemeknek észrevétlenül is, azon az úton, amely az igaz bűnbánaton keresztül, szabadulásra vezet? Hozzátok fordulok, hivő keresztyén magyar testvéreim! Elhangzott felettünk a kemény szó: »Nincs velünk az Isten!« s »Az Istennel való megbékélést nem tudjuk megcsinálni«. Bizony, mi nem. De Isten megtudja. Nemcsak azt, hogy ö hajlandó legyen velünk megbékélni, hanem azt is, hogy mi is keressük a vele való megbékélést, hogy ne hiányozzék az a másik fél sem, amelyik mi vagyunk. Jó nekünk, hogy Isten két testvérünk által olyan súlyosan végig» vágott rajtunk, de én tudok abban is hinni, hogy ez nem hiába történt. Tudom várni, hogy hamarosan meg fog mutatkozni, hogy van a szívünkben igaz bűnbánat, hogy bűneink mértéke nem telt be s a felénk most haragosan forduló istenarc mögött ott van a kegyelmes atyai arc, amely hozzánk fordul • felemel elestünkből. Hiszed-e ezt, keresztyén testvérem f S hiszed-e te második, te harmadik, te századik, te ezredik? Nem vonod-e ki magadat ebből a csapatból? Mert ha nem, akkor vagyunk sokan s Isten, az 0 ígérete szerint, a mi bűnbánatunk és megalázkodásunk nyomán, amely a megfeszített Krisztushoz vezet s Övele egészen összeköt, tehát uem miérettünk, ha-' nem Öérette, megmenti ezt a bűnös Sodomát, a mi magyar népünket. özv. Vargha Gyaláné Nem hagyhatom szó nélkül: „Jó ember vagyok'* „A magyar nép rém tlíncs. hamm szerencsétlen"
