Magyar Református Ébredés, 1945 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1945-12-15 / 2. szám
MAGYAR REFORMÁTUS ÉBREDÉS 3 Megbékélés Istennel Ezerkilencszázharmincnegyedik esztendő őszén történt. Nemrég erősítette meg a kultuszminisztérium magántanári liabilitációmat, az első szeretet fényével és melegével készültem első félévi előadásomra. Le volt írva a mondanivalóm gondos pontossággal s alig volt olyan mondata, melyben ne lett volna utalás a pedagógiai szakirodalom görög-, latin-, német-, francia-, angol-, olasznyelvü műveire. Nyugodt lelkiismerettel nyithattam rá az ajtót arra a nyolc-tíz bölcsészhallgató, hallgatónő és theológus atyámfiára, akiket kitudhatatlan okokból a neveléstudománynak véletlenül éppen a részletkérdései érdekeltek, lévén a főkérdésben egyedül érvényes kalauz a professzor főkollégiuma. A déli gyorssal érkeztem Budapestről, a debreceni Bikában ebédeltem, kényelmes és szapora villamos fuvarozott ki az egyetemig, ott a bölcsészetkari dékánátus melletti tanácstermet nyitotta meg számomra, régi barátságunk zálogául az egyik altiszt bácsi, lelkem nyugalmát nem zavarta senki és semmi sem. Még magamra is zártam belülről az ajtót, hogy meg se lephessenek s ebben a percben ott terpeszkedtem az egyik kényelmes fotőj mélyén lelkem csendességére akkora kénye- lemben és magabiztosságban, akárcsak egy keleti fejedelem, valóságos tatár chán. Korán érkeztem egy kicsit, azt gondoltam pontban két órakor kezdődnek a délutáni előadások, nemrég okosítottak fel, hogy az úgynevezett akadémiai negyedórát meg kell várnom mégis. Egy lélek sem járt még a folyosón sem, egyelőre néma, később egyre beszédesebbé váló csendesség ülté meg a tudományok kacsalábon forgó fényes palotáját. Minden igaz ok nélkül hirtelen elfogott a »drukk«. Vadonat új volt a helyzet, amelyben leiedzettem, szokatlan nekem szerfölött. Mikor évtizedekkel azelőtt otthagytam az egyetemet, töretlen volt a lelkem, mindvégig felfelé tekintettem a professzoraimra, mélységes mély tisztelettel, szinte rajongva, nagyon nehezen aka- ródzott elhinnem, hogy akár csak meg is közelíthessem áhítatossá rajzolódott fantomalakjaik ragyogó példáját. Talántán lovaltam is magamat befelé ebbe a hangulatba apródonként. Elég az hozzá, hogy rámrohant a kishitűség hirtelen, letepert és egészen elhatalmasodott rajtam. Vacogott a fogam, libabőrösödött a hátam és kivert a veríték szó szerint véve is. •— Igen, hát imádkoznom kéne — kerített be egy gondolat lassan, lustán. Időbe telt, míg szótfogad- tam neki, hanem akkor aztán úgy kezdtem el imádkozni, ahogy még soha. Térdre borultam, nem fontos, amit mondok, úgy volt, ahogy a frázis kifejezi, térdre omlottam és — sohasem értettem azelőtt, mit akar ez a kitétel voltaképpen jelenteni, de most én is — »tusaik odni« kezdtem. Kicsiben olyasféle lehetett ez, mint Jákob küz- kölődése az angyallal. »Nem bo- csátalak el addig, míg meg nem áldasz engemet,« Akkor nem láttam világosan, ma már tudom, mi történt. Akkori és addigi legnagyobb kísértésem »tudományos« természetű volt. Mindent érteni akartam s érteni is véltem. Azt hittem, az ember hisz és vall, ez egy és ezenkívül tudja, amit tud és amit tudni lehet, legfeljebb az mutatja, hogy hivő ember tudós létére, hogy nem »materialista«. Azt hittem, egy hivő és egy hitetlen tudós tudománya a maga anyagát tekintve, alig különböznek egymástól. Nem tudtam addig, nem láttam, nem hittem, hogy az a valami, amit általában véve tudománynak könyvelnek el és nagy tisztelettel emlegetnek, 99 százalékában éppen olyan fertel- mes, undok bűn, mint a gyilkosság, vagy a vérfertőzés, vagy ar rablás, vagy akármely vétség a tízparancsolat akármelyik paragrafusa ellen. Isten abban a nehéz órában meghallgatta vergődő imádságomat és világosságot gyújtott bennem. Ennek a világosságnak a fényénél aztán megláttam a magam szörnyű bűnét is, amelyet éppen most lettem volna elkövetendő. Én is, mint tudóstársaim előttem meg mellettem azt a szörnyűséges nagy tudományt akarom prelegálni, mely a közeljövő nevelőit útba próbálja igazítani: hogy és miképpen neveljék az utánnuk következő generációt. Holott ostoba emberi gőg látatja ezt így, ostoba, gőgös emberekkel, hiszen hasztalan minden földi okoskodás és fáradozás: Isten adja a növekedést. Megértettem, mit akar Isten tőlem. Azt akarja, tudományosan bizonyítsam be ezt a tételt azoknak, akik ezidőszerint még minden más nyelv iránt érzéketlenek, csak a tudomány nyelvét tisztelik, értik és beszélik. Azt akarja tőlem, amit Páltól akart, hogy én, a Gamáliel »lábánál nevelkedett tudós menjek az athéni agorára, ne a szegény, írástudatlan halász, Péter, de ott ugyanazt mondjam, amit Péter egyebütt. Azt akarja, hogy egész életemet, tehát a tudományomat is adjam őszintén és alázatosan eszközül oda annak, akinek a vére árán rabszolgája lettem. Negyedhármat jelzett a csengő. Felkeltem a földről, elindultam a »tizenhármas« felé. De ez az előadni siető ember valami egészen más tudományt kezdett hirdetni két-három perc múlva, mint az a másik amit szándékolt, aki röviddel azelőtt ott törökbasáskodott a ruganyossá párnázott ottománon. Szerényen rebegte, hogy Isten adja a növekedést s csak akkor vált ércesebbé a hangja, mikor a világirodalom pedagógiai klasz- szikusai ellenében vitatkozni kellett afelöl, mintha a gyermek nevelhető volna s mintha bizony a növekedés nem lenne esetenkint mindig kegyelem dolga, sohasem pedig nevelői ügyeskedések biztos és öntelt aratása vagy szűrése. Nem akkor tértem meg, de megbékélni, ma is úgy érzem, akkor békéltem meg Istennel. Karácsony Sándor ■»»« r Dr. VICTOR JÁNOS: Isten pőre ünnepeinkkel Hogy amikor Istennek rajtunk nyugvó ítéletét emlegetjük, ez őszinte beszéd-e vagy csak kegyes frázis, az abból fog kitűnni, vájjon a jövőben sokmindent másképpen fogunk-e csinálni, mint a múltban. Karácsony közeledtekor vessük föl a kérdést: egyházi ünnepeinket is nem egészen másképpen kellene-e megünnepelnünk, mint ahogy az általánosságban szokás volt eddig? Az ótestamentumi próféta által kemény szóval tudtul adta Isten annakidején: »Bűnt és ünnepelést el nem szenvedhetek!« (És. 1, 13.) Hogy a mögöttünk levő években a mi népünk életében is jól megfért egymás mellett ünnepek megtartása és sok mindenféle bűn, azt nem kell bővebben bizonyítgatni. Voltak évente szép rendben megült szent ünnepeink, de tőlük nem keves- bedett a bűn a mi életünkben. Ünneplés és bűn nem volt tűz és víz, hanem kiegyezett egymással.' És éppen ez a látvány az, amely Istent bosszantja. Egyszer aztán megelégeli és kimondja: »Elfáradtam viselni!«. Ha ünneplés és mindenféle bűn így meg tudott férni egymással a mi életünkben is, annak abban kell találnunk a magyarázatát, hogy maga az ünneplésünk is bűnössé vált. Éspedig — könnyű megállapítanunk —: a hazugság bűne hatalmasodott el rajta. Ünnepeink egyházi ünnepek címét viselték és ilyenek látszatát keltették, valójában pedig már régóta csak társadalmi ünnepek voltak. Nagyon sok ember még úgy ülte ugyan meg őket, hogy megtartotta ünneplésének valamelyes egyházi függelékét is. Ha vágya máskor soha nem hajtotta is a templomába, ilyenkor elment oda. Úgy érezte, hogy ez is már »hozzátartozik« az ünnepléshez, ezen is »át kell esni« ilyenkor. De éppen az ilyen embereknél figyelhető meg legjobban, mennyire eltolódott az eredetileg egyházi ünnepek súlypontja egészen másfelé. S talán egyetlen ünnepnél sem olyan szembeszökő ez, mint karácsony ünnepénél. Amit az emberek »karácsonyi örömök« alatt érteni szoktak s amit »karácsonyi gondok« címén szoktak emlegetni, annak vajmi kevés köze van ahhoz, hogy ez az ünnep vdltaképpen »Krisztus Urunknak áldott születését« akarná megünnepelni! Pedig a keresztyén egyházi ünnepeknek egyetlen jogosultságát az adja meg, hogy a mi megváltásunk nagy isteni té- nyeibe való fokozottabb elmélyülésre nyújtanak nekünk alkalmat. Nem rendeli ezeknek az ünnepeknek a megtartását semmiféle isteni parancs. Nem kötelez ezeknek megtartására még az újtestamentumi idők egyházi életének a példaadása sem, mert hiszen az apostoli korban még ismeretlenek voltak ezek az ünnepek. Nem mások ezek, mint az egyházi életben az évszázadok folyamán kialakult szokások, amelyek jól bevált alkalmakul szolgálnak a hétköznapi élet sok gondjától hajszolt_ és sok küzdelmében elfáradt embernek arra, hogy — még jobban,^ mint ahogy vasárnapról vasárnapra is megteheti, — el- csöndesedjck lelkében és megújuljon hitében. Hogyne volna nagy jótétemény az, ha egyszeregyszer külön arra szentelhetünk egy vagy két napot, hogy lélekben odatelepedjünk Isten hozzánk való nagy kegyelmének egy-egy csodaténve elé, amilyen az is, hogy »az Ige' testté lett«, és teleszívjuk a lelkünket mindazzal,' amit az mond nekünk! De úgy, ahogy mi szoktuk megünnepelni ünnepeinket, mindent inkább el lehet mondani róluk, mint azt, hogy »csöndes napok«. Nem hogy jobban összpontosulna ilyenkor a figyelmünk arra, amit Isten Jézus Krisztusban adott nekünk, hanem — miután sebtében leadtuk a névjegyünket Önála is — sietünk tovább és még változatosabb »programmra« szóródik szét az időnk és az érdeklődésünk, mint máskor. Ünneplésünket ez a velejáró mozgalmasság, a családban és az ismeretségi körben végbemenő sok sürgésforgás, a fárasztó terhességig elfajuló sok ünnepi »elfoglaltság« teszi teljesen hazuggá, — annak, aminek lennie kellene s aminek mutatja magát, - éppen ellentétévé. Nem volna könnyű ezzel a mélyen életrendünkbe belegyö- keredzett hazug ünnepléssel szakítanunk. De Isten gondoskodott róla, hogy ez évi karácsonyunkat — mint már a múlt évit is — másképpen ünnepeljük meg. Elvette a karácsonyfás-gyertya- fényes, külső dísszel való foglalatosságunknak a gondjait. Nincs miből fedeznünk az ajándékozás kedves szokásának a költségeit, nincs mivel megterítenünk az asztalunkat ünnepi ételekkel. A közlekedés hiánya miatt nincs látogató rokonok és jóbarátok jövés-menése. A számottevő postai kiadások miatt nincs még ünnepi üdvözlő lapok küldése vagy érkezése sem... Mi marad hát? Megmarad a karácsonyi ünnep lényege, amitől úgy el szokta vonni a figyelmünket a sok -mellékes járulék. Megmarad az a csodálatos tény, hogy »született nékiink Megtartó«. S most meg kell tanulnunk, hogy éppen ezért, csakis ezért, érdemes karácsonyt ünnepelni! Jó volna ezt úgy megtanulnunk, hogy ezután mindig ennék szóljon karácsonyi ünneplésünk! Ezt hazudtuk ugyan eddig is, de ezentúl legyen komoly valóság! Magyarságuunk és egyházunk jövendője az Istennel való megbékéléstől függ. Ezt a megbékélést keressük december 30-án egyszerre az egész országban. Ml A MAGYAR ÉBREDÉS? A mapyar élet Istentől való megoldása Hidd! Kérjed! Dolgozzál élte!
