Magyar Református Ébredés, 1945 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1945-12-15 / 2. szám
2 MAGYAR REFORMÁTUS ÉBREDÉS Észrevettük, hogy a régi világ bűnöseit milyen szorgalmasan számontartjáb és üldözik. Ez ellen nincs és nem is lehet kifogásunk. Aki tényleg bűnös, az méltó az ítéletre. Isten nemcsak felhatalmazza, hanem kötelezi is a közösséget a bűnösök megbüntetésére. A baj ott van, hogy magukat a bűnöket nem tartjuk számon és nem üldözzük olyan hévvel, mint a bűnösöket. Helyénvaló dolog, hogy a régi világ itt- ott meglapuló bűnöseit kikutatják, de fáj nekünk az a vakság, ami a régi világ »átmentett« bűneivel szembeni magatartásukat jellemzi, A bűnöket is számon kell tartani és fel kell kutatni. A bűnök utáni nyomozás van olyan fontos, mint a bűnösök keresése. Mert, ha a háborús bűnösökkel szemben kérlelhetetlenek vagyunk, legyünk kérlelhetetlenek bűneikkel, a hazug ön- s népámítással,_ az erőszakosság és az erkölcstelenség minden megnyilvánulásával szemben is. * hogy nemcsak a régi világ átmentett bűnei rothasztják népünk életfáját, hanem vannak újvilági bűnök is. A régi és az új bűnök kérkedve versenyeznek, hogy vájjon melyikük a falánkabb és élet- rontóbb. Ne elégedjünk meg a tétjen vitatkozásokkal, hogy vájjon a régiek vagy az újak a veszélyesebbek, ne mentegessük se a régit, se az újat. ne várjuk tehetetlenül, hogy vájjon melyik győz végül is, hanem indítsuk el a harcot mind a régi, mind az új bűnök ellen. Mi a magunk részéről nem drákói törvényekkel vagy statáriummal kez- denők el a harcot, mert ezekkel a bűnösöket úgy-ahogy kiirthatjuk ugyan, magát a bűnt azonban megtartjuk, hanem annak a Jézus Krisztusnak igéjével, Aki a bűnt kiirtja és a bűnösöket megtartja. * hogy mennyire későn, talán csak a népbírósági tárgyalásokon döbbentette meg közvéleményünket az a tény, hogy népünk volt vezetői szánalmas paprikajancsik voltak. Mi, akik még fénykorukban is ilyeneknek láttuk őket, hiába kiáltottuk népünk fülébe látásunkat, hiába próbáltuk szemük elé tárni azokat a zsinórokat, amikkel kívülről. nyugatról, idegen kezek és idegen akaratok irányították vezetőink bohócos rángásait. Bizony sokak előtt hiába volt minden prófécia, mi voltunk a hazaárulók, ők pedig a honmentők. Szerettük volna most az egész nemzetet odavinni a népbírósági tárgyalásokra, hogy ezentúl hadd legyen érzéke minden külső érdek beavatkozási kísérletével szemben. Hadd legyen sok bajunk között legalább egy nagy örömünk is: most már nincsenek és többé nem is lehetnek kívülről, bármelyik égtáj felől idomított, idegen hívások után futó politikusaink. * hogy a sok titok közt az egyik legnagyobb titok ez: miből élnek az emberek? E mögött a titok mögött — úgy látjuk — igen-igen sok siratnivaló van. Siratni lehet azokat. akik mindenüket — talán becsületüket is — odaadják megélhe- •tésiikért. Mert, hogy a dolgozó emberek munkájukért kapott fizetésükből nem élhetnek meg. ez, azt hisszük, vitán felül áll. Talán tréfa, de talán komoly az a javaslatunk. hogy a munkaadók — míg ez a szűkös világ van — kérjék meg a dolgozó alkalmazottakat: ezután dolgozzanak szívességből. Ne fizes- .sék tehát most az alkalmazottakat, hanem »csak« tartsák el. * hogy az emberek mennyire megértik, hogy a politika »egész embert« kíván. Politikai meggyőződésedet vidd be munkádba, családi, társadalmi életedbe — hirdetik, kívánják, követelik. S az ember — akarva, nem akarva, egyik meggyőződésből a másik előbb félelemből, majd megszokásból, így is tesz. Csak Krisztus követése az, amelyben ez »nehéz, nagyon nehéz«. Inkább vállaljuk a — kétfelé sánti- kálást. DRASKÓCZY LÁSZLÓ: »A HARMADIK EMBER« »Légy elég önmagáéinak!« — sokszor hallottam ezt a bölcs mondást, de megvallom őszintén, nem tudom, kitől ered. Akárki is mondotta ezt, sokáig nagy bölcsességnek tartotta a világ s magam is. Jó emlékezetű középiskolai pap-tanárom erre építette fel életét s igyekezett bennünket, fogékony ifjúságot is arra nevelni, hogy a tudás birtokában lévő ember tökéletesen elég önmagának, nincs szüksége másik emberre, hogy életét boldogan és megelégedetten élje le. Valami akkor is motoszkált bennem, hogy nem egészen így áll a dolog. Azóta rájöttem, hogy ha kikapcsolom életemből a másik embert, akkor legfeljebb torz figurája lehetek az életnek, de semmiesetre sem élhetek normális emberi életet. Az ember társaslény, ilyennek teremtette Isten s ha ezen az isteni renden túl akarom tenni magamat, akkor szerencsétlen és nyomorult életet fogok tudni élni. Teljes életnek semmiesetre sem nevezhető az ilyen. Ma el sem tudom képzelni az életet hitvestárs, barát, felebarát, lelki testvér, sőt ellenség nélkül sem. Az az egy bizonyossá vált előttem, hogy "keresztyén életet nem tudnék élni a másik ember nélkül, És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert imé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: mert született néktek a Megtartó, ki az Űr Krisztus, a Dávid városában. Lukács 2:10—11. A karácsonyi ünnep tartalmát jelentő esemény igen szomorú világban és körülmények között következett be. Akkqr történt, amikor az idők teljessége volt, amikor Izráel számára minden valamire való reménysége szertefoszlott. Se nemzeti, se politikai, se kulturális, sőt még vallási élete se táplálhatta reménységgel jövendője iránt, sőt az ezekből való kiábrándulás jelei is egyre jobban mutatkoztak. Voltak ugyan jószándékú törekvések, sőt megoldatlan próbálkozások is a helyzet megoldására. Ezek azonban a szomorú és tragikus helyzeten nem segítettek, a reménytelenséget és a sötétséget csak nem oszlatták el. Ebbe a szomorú világba, nem véletlenül, hanem történetesen éppen éjszaka szólalt bele angyali közvetítéssel a nagy örömhír: az evangélium: Ne féljetek... hirdetek néktek nagy örömet... született néktek ma a Megtartó...! Ez az evangélium mindig, de a mi mostani időnkben egészen időszerű. Csak az segíthetne rajtunk, ha valóban lélek szerint meghallanánk ezt az isteni evangéliumot. Nagyon kellene most imádkoznunk, hogy meghallhassuk, hogy valóban Isten erejében és a lélek megmutatásában hirdettessék mindenütt és mindenkinek. Tele van szívünk félelemmel és sok-sok aggódással. Van is okunk a félelemre, mert bizony nem veszélytelen világban élünk és nem veszélytelen utat vagyunk kénytelenek járni. Nincs megoldva, elrendezve életünk. Nincsen kihúzva elesett állapotunkban reánk leselkedő kígyó méregfoga. Milyen nagy ünsőt^i másik emberre tekintet nélküb^HA keresztyénség története azt mutatja, hogy kétezer esztendő óta még talán meg se kísérelte azt senki, hogy magában legyen keresztyén. A tanítványok keresték és ha valahol nem volt, összegyűjtötték a közösséget s ha valamely helyen csak egy keresztyén lett volna, nem nyugodott addig, míg a másik emberhez is oda nem vitte Krisztus üzenetét s vele közösséget nem talált. A remeteség eleinte úgy indult, hogy egy- egy hivő elvonulva, magában akarta Krisztust követni és magában akart neki engedelmes és tetsző életgyakorlatot folytatni, de mihamar csődbe került s a magános remeteségből közösségi remeteség lett. Kitűnt azonban az is, hogy a keresztyén élet nem lehet még a másik emberrel együtt sem teljes, hanem szükség van arra, hogy a harmadik, az ismeretlen, a nagyon távol álló ember is bekapesoltassék ebbe a közösségbe. Pál apostol keresztyénsö- gét nem tudom elképzelni olyannak, amilyennek leveleiből és a Cselekedetek könyvéből ismerem, a harmadik, távoli ember nélkül: az evangélium közösségétől és ajándékaitól távolállö nepe lenne lelkűnknek» ha valóban meghallhatná Isten szavaként: »Ne féljetek!« ... Hogy felszabadulnánk, hogy megjönne életkedvünk, menynyire megtalálnánk önmagunkat, ha nem kellene félnünk, ha valaki igazán biztosítana bennünket arról, hogy amiktől félünk, nem következnek be... Vigyázzunk, mert ilyen biztosítékot csak Isten adhat, de Ö csak egy úton: Krisztus által ad. Szomorú az élet, amit élünk. Mindenkinek megvan a maga egyéni, családi szomorúsága. Szomorúságot keltő egyházi életünk, de szomorú magyarságunk sorsa is. Bizony nincs kedve az embernek manapság örülni. Minek is örülhetne? Már annyira megszomorodtak az emberek. hogy nem is igen mernek már hinni abban, hogy van vigasztalás. Valóban csak az Isten vállalkozha- tik arra, hogy ebben a rombadőlt, tönkre ment világban, ebben az igen nehéz életben örömet hirdessen. Az evangélium szerint Ő most is meri hirdetni a nagy örömet. Ö most is vállalkozik arra, hogy megvigasztalja a megtérésre megszomo- rodottak szívét. Nagyon, nagyon jó volna ennek az örömnek birtokába jutni, ezt a vigasztalást megnyerni! Isten félelem-oszlatása. és örömszerzése abban van, hogy született néktek ma Megtartó, ki az Űr Krisztus. A félelmes, veszélyes és szomorú életben és körülmények között nem kellene elpusztulnunk, mert van Megtartó, aki minden viharban, bajban, próba alatt megtud és akar tartani bennünket. Igen. — csak ott a baj, hogy mi nem Megtartót várunk, hanem körülményeink, sorsunk, helyzetünk jobbra fordulását.. Ezt azonban Isten nem Ígérte. Ő most sem, ezen a karácsonyon sem azt mondja: ne féljetek, mert veszélytelen az út, mert nem fenyeget benneteket veszedelem, hanem azt, hogy elküldte az ö egyszülött Erét. bogv éljünk álfáin. hogy higvjünk Benne, hogy hivink öt segítségül. Vájjon tudunk-e így ünnepelni? Faluvégi Dániel pogány nélkül. De éppen így nem tudom elképzelni, hogy hova fejlődött volna a kérész- tyénség, ha nem lett volna tekintettel a harmadik emberre, más szóval, ha nem végzett volna missziói munkát. Akkor valóban »zugolyában lett dologgá« vált volna a kersztyénség, senki fel nem figyelt volna rá s hamar saját hamvába halt volna. A négyszáz évvel ezelőtti reformáció — őszintén be kell vallanunk — nem állította előtérbe a harmadik embert olyan mértékben, mint szükséges lett volna. A reformátorok nagyon határozottan tekintettel' voltak a másik emberre, de — miért, miért nem, erről nagyon sokat lehetne vitatkozni, mint ahogy vitatkoztak is róla eleget — nem építették bele szervesen a megújult egyház életébe a po- gánymisszió kérdését. A megreformált egyház azonban szinte mindenütt mégis meglátta idevonatkozó kötelességét — egyik nemzet előbb, másik később — s- engedelmeskedtek is neki, egyik hűségesebben, másik kevésbé hűségesen. Magyar vonatkozásban inkább ez utóbbi áll fenn, mert ha a reformációt követő századokban ki is lehet mutatni, hogy volt a magyar református egyházban felelősség a pogánymisszió iránt s gyakorlati lépéseket tett is a harmadik ember felé, ez inkább csak szórványos jelenség volt, mint rendszeres s csakhamar el is hamvadt. Elvileg egyházunk ma is azon az állásponton van, hogy a missziói parancs teljesítése hozzátartozik a keresztyénséghez. Egyházunk 1933-ban törvénybe iktatta a III. törvénycikket az egyház missziói munkájáról s ennek 10. §-ában kinyilvánítja, hogy »a magyarországi református egyház kötelességének ismeri, hogy kivegye részét a világ evangéliumi egyházainak külmissziói munkájából« s ezt »saját szervei útján végzi«, de máig sincs szerve sem erre a munkára, nemhogy külmissziói munkája volna. Az, hogy egy egyesület tagjai vették magukra e parancs teljesítésének a felelősségét és szolgálatát, nem menti fel az egyházat kötelessége alól. Sok erőtelenségünk- nek és nyomorúságunknak bizonyára ez is egyik oka. A krisztusi parancs iránt való engedetlenség s ezzel a harmadik ember kirekesztése a közösségből csak erőtelemséget és nyomorúságot eredményezhet. Félkeresz- tyénséget vagy kétharmad ke- resztyénséget. Most, úgy látszik, megint olyan idők következnek reánk, amikor Isten Lelke nemzetünk és egyházunk nagyobb tömegeit akarja felrázni s reménységünk szerint meg akarja újítani egyházunkat. Ez a megújulás csak az Ige szerint mehet végbe, mert csak akkor lesz Isten munkája . s nem emberi. Óvjon meg bennünket s anyaszentegyházunkat Isten attól, hogy a harmadik embert s a harmadik ember iránti kötelességünket, a po- gánymissziót kifelejtsük a számításból. « £gy.ütt az cÚx ózítie eíött MEGTARTÓ SZÜLETETT!
