Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-06-01 / 10. szám
zonyságtételt, ezekért legyen áldott a mi Felséges Urunk, azonban ezek ellenére is az a valóság, hogy a Szentlélektől indíttatott szólás hiányzik. A Szentiélekről azt ígérte megváltó Urunk, hogy tanítványait elvezérli minden igazságra és megjelenti a bekö- vetkezőket. Merjünk őszinték lenni! Az igazság tekintetében bizony nagyon is csehül állunk. Se kellő ismeret, se illő egyetértés nincs e tekintetben az egyházon belül, de még az úgynevezett evangéliumi mozgalmakban se. „Minden“ igazságnak a megismerésétől jaj de messze vagyunk! Hiszen még az alapban. Jézus Krisztusban sem értünk egyet! Jaj, de sokféle- képen látjuk a megigazulás útját és tényét! Még egymáshoz közelálló, együtt többször imádkozó ,ítestvérek“ között is mily nagy különbségek vannak igazság tekintetében. Sokféle látás, sokféle beszéd annak az itéletes bizonysága, hogy nem Szentlélektől indíttatva szólnak és •szólunk ■°. A bekövetkezők megjelentése, illetve részünkről való tudomásulvétele még teljesebb mértékben hiányzik. Milyen váratlanul értek és érnek bennünket az események, s ami még veszedelmesebb, ennek következtében k ék s z ül e ti e n ül- Ha volna bennünk kellő alázat és őszinteség, akkor be kleiene vallanunk, hogy most is készületlenül értek bennünket s ezért szakadunk most még többféle. Nem kellene ennek most se igy lenni, ha vettünk volna Szentleiket, ha halálos komolyan elhittük volna: ahhoz, hogy tudjunk keresztyének lenni, hogy legyen hatalmunk Krisztus szerint viselkednünk, vennünk kellett volna nem elmélkedésben, hanem valóságos kitöltetés által, Istentől magától a Szentlélek ajándékát. Ezt mulasztottuk el! Ezt szenvedjük most! Van még egy szomorú jelenség. Illedelmes volna esetleg elhallgatnom, bocsáttassék meg, most nem tudom. Ha megszólal a Szentlélektől indíttatott szó, készek vagyunk azonnal elhallgattatni, vagy legalább is gyanússá tenni. Ha jönnek a jelek, akkor szektaszagot érzünk, akkor embert kritizálunk, akkor a „békesség kedvéért“ csittítgátunk, mérsékelünk, józanságra és bölcsességre hivatkozunk. Az kétségtelen, hogy a Szentlélektől indíttatva szóló emberek még nem tökéletesek; Péter se volt az. De vájjon megszólalhatna valaha is emberi ajakon Isten szava, ha a Szentlélek tökéletes embert keresne szócsövéül? Az is valószínű, hogy a Szentlélektől indíttatva szóló emberek mmltja „gyanús", hiszen Pál se volt „kóser" e tekintetben, mindegyiknek van valami füle mögött. De hiszen találhat-e más milyent magának a Lélek? Mindez azonban mégsem indok arra, hogy ne hallgassunk a prófétai beszédre, ha az a Szentlélektől való. Rettentően szégyenlem magamat, hogy a „békesség kedvéért" hogy le tudtak halkítam, a gyanüssátétel, a rosszindulatú kritika és a bölcs józanságra intés, hogy megszomorította és meg is oltotta bennem a Szentlelket. (Isten legyen irgalmas nekem, megalkuvó, hűtlen, emberektől jobban félő szolgájának!) 2 Tudom azt is, hogy sokszor és sokan visz- szaélnek a Szentlélek indításával. Hiszen vannak hamis próféták, akik visszaélnek az Ur szavával. Vannak beteg lelkek, — bizony elég sokan — akik a maguk indulatát, elfojtott akaratát a Szentlélek indításával mentik, magyarázzák és azonosítják. Ezek azonban nem jogosítanak fel bennünket arra, hogy mindenestől elvessük a Szentlélektől indított szót. Megvannak ennek a biztos ismertető jelei. Ott van |a teljes Szentírás biztos zsinórmértéke, mert hiszen a Szentlélek nem a sajátjából szól. Ott a Jézus Krisztus, akiről bizonyságot tesz. Ott a közösség, melyet egyakaratra hoz. Csak a Szentlélektől indíttatva szóló Isten emberei menthetik ki, vezethetik ki a híveket, az Isten népét, az egyházat e mai zavaros időkből és helyzetből. De vájjon hallgat-e rájuk? Békefi BenőAmik megleptek Ez a cím talán nem is egészen jó. Majd kitűnik az alábbiakból. A meglepetésben n. i. van mindég valami váratlan és pillanatezerű. Amikről viszont itt szó lesz, azok nem egészen ilyen természetű tapasztalatok. Azzal kezdem, hogy éppen egy hónapja már, mióta itt vagyok Nyíregyházáin. Hevesebben: mióta belekerültem ebbe a közösségbe. Az új hely, új beosztás mindég tartogat egy pár meglepetést, annál többet, minél inkább önmagunk megtartásával lépünk be abbé. De még akkor is, ha azziai az elhatározással indulunk el, hogy a lehető legnagyobb mértékben elfogadom és beleolvadok. Számomra az első érintés talán éppen ezért volt - nehezebb. Megérkezésemkor a természeti, testi ember magát eltakaró, szíves kedveskedésének hiánya egy pillanatra meglepett. Önmaga hiúságát Legyezgető ember egy kicsit várja mindég a dédelgetést. Azóta tudom már, nem valaki érkezett akkor, hanem egy csomó bűn. Nincs mit nagyon örvendezni rajta. Hacsak ... hacsak el nemi törölt bűn az. Közösségben lenni, többekhez igazodni nekem, aki mindig a magános utakat kerestem és akartam (magános uJtak, jaj hová visznek!) a legnehezebb. Más közösségbe be lehet illeszkedni, könnyebben, mert ott megtarthatja az ember önmagát. Jóneyeltsóg, finom modor, udvarias szavak s kész a várfal, ahová senki be nem mehet, a többi kívül van, tehát végeredményben fütyülök rá, s ennek a fesztelenségnek ez a közvetlensége semmivé lesz. Mikor együtt vagyunk, a kívüliről szemlélő ember szeme ® idege nem egyszer valaimii felMnem-s zaba du 1 tságot érez. Ezt a közösséget hazugságban nem lehet kibírni. (Pedig talán nem a többiben van az elnehezü- lés, ihaíhemi bennem), aki kívülről akarom nézni.) Ennek a közösségnek összekötő szálai Krisztuson keresztül futnak. Azt megkerülnöm nem lehet, ha megpróbálom, kívül maradok rajta. De akkor se élek benne, ha elszakadt közösségem
