Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-03-15 / 6. szám
Találkoztam a konfirmándusokkal, kétszer a leventékkel, két alkalommal az iskolás gyermekekkel, egyszer-egyszer a leányokkal, asszonyokkal, férfiakkal és presbiterekkel. Az egész gyülekezet számára három alkalommal hirdettem Isten Igéjét. Kedves napok voltak ezek számomra. Különösen azért, hogy közelebbről megismerkedhettem Ágoston Sándorral, a mai magyar református egyház egyik csendes, de sokat dolgozó és nagyjelentőségű „szolgájával". Hiszem, hogy Isten Igéje meghozza a maga gyümölcseit. Munka közben Összetartás-igazság — Kellemetlen esetünk volt a napokban — meséli egyik barátom. Nagy üzemben dogoznak. A közelmúltban egyik társuk és munkavezetőjük között egy megbeszélésen elég éles vita fejlődött ki. Társuk ugyanis kifogásolta a munkavezetőnek egyik — szerinte túl szigorú és felesleges — intézkedését, amelyet állítólag társainak panasza váltott ki. Nem érti — mondotta — miért kell üres alakiságok miatt az életet megnehezíteni. Egyúttal azt is megkérdezte, van-e társai között valaki, akinek panasza van ellene. Néma csend — meséli barátom. A munkavezető vár egy darabig, majd azzal intézi el az ügyet, hogy intézkedését fenntartja. Megkérdezem barátomat, hogy mi volt az ő felfogása a dologban. A munkavezető intézkedésére szükség volt-e, vagy sem. — Feltétlenül! — válaszolja. — Megmondtad ezt? — Dehogy mondtam, mit veszekedjek? — Igazságérzeteiddel összefér az, hogy munkavezetőtök mellett egy szót sem szóltál? És a többiek hogy vélekedtek a dologról? Tényleg merültek fel panaszok? — Hogyne nem is egy! — És, hogy vélekedtek a többiek? — Úgy, ahogy én. De a veszekedést nem szereltjük. Nem a mi feladatunk, hogy a munkavezető mellett kiálljunk. Viszont a másik mellett sem szóltunk egy szót sem, pedig végeredményben ő a közvetlen kollegánk, tehát a kollegialitás alapján ezt joggal elvárhatta volna tőlünk. —-t Hogyan? Elvárhatta volna tőletek, hogy pusztán kolegialításból, véleményetekkel ellentétben mellette foglaljatok állást? És az már nagy dolog, hogy nem szóltatok mellette? Összefér ez erkölcsi felfogásoddal? — Nem értelek. Mi köze ennek az erkölcshöz? Nem tudtuk egymást megérteni. Később még nevetve elmondta, hogy van egy társuk, aki úgy érzi, hogy nem nagyon szeretik. Ez később azt mondta neki, hogyha véletlenül róla lett volna szó, akkor mindnyájan neki rontottak volna, eláztatták volna, de a társadalmi életben nagy szerepet játszó és nagy befolyású társ ellen e nem „mertek" felszólalni. Hát ez lehet, hogy így lett volna, mondá jókedvűen. Eszembe jutott egy keserves beszélgetés, amelyet néhány esztendővel ezelőtt folytattam egy felvidéki fiatalemberrel. Nem sokkal a felszabadulás után történt. Vezetők és beosztottak, felettesek és alárendeltek között nem volt meg a kellő összhang. Az említett fiatalember ezt a következőképen igyekezett megokolni: — Mi húsz esztendőn keresztül azt tanultuk, hogy csak az igazi, erkölcsi tekintélyt ismerjük el. — Főnöke erkölcstelen, tudatlan, komisz, vagy milyen ember? — Nem nagyon ismerem, de azt tudom, hogy érti a dolgát. Magánéletét nem ismerem, de nem is érdekel. — Rosszul bánik magukkal? —-Szó sincs róla! — Hát akkor mi a baj? Miért mondja, hogy „csak" az erkölcsi tekintélyt ismerik el? Felettese nem tartozik ezek közé? Zavarba jött. Dadogva magyarázta, hogy ő ejzt úgy értette, hogy régebben a cseh világ alatt a felettes mindég az elnyomókhoz tartozott, tehát már eleve ellenség volt. Vagyis a hivatali tekintélyt elismerni szinte hazaárulás számba ment. Ez az, amit nehéz levetkezní. Most visszagondoltam erre a beszélgetésre. Azok, akikről fentebb szóltam nem felvidékiek. De ők is úgy látják, hogy a főnökkel szemben az igazság más. Vele szemben nem kötelez az ösz- szetartás, a kiállás, az igazságszeretet. Alár az is nagy szó, ha nem szól bele valaki a vitába, s nem támadja a főnököt! Ha erre a hihetetlen magas színvonalra eljutunk, akkor már el vagyunk ragadtatva saját nagyszerűségünktől! Hegy az ilyen kollegialitás olyan, mint a zsiványbecsület? S hogy a zsiványbecsület a „zsiványok" között jelent csak becsületet? Ez nem fontos. „Kollega" mindég több van, mint „felettes". Tehát inkább a „több" ember kedvét keresem. S végül -— amikor már más ügyekről beszéltünk, amelyeknél azonban szintén szó esett a felettes és beosztott közötti kapcsolatról, megkoronázta barátom egész véleményét: Tudod, az ember sohasem tudhatja, mikor kerül valami hasonló helyzeibe, s akkor neki sem epik jól, ha a többiek ellene fordulnak. Különös értelmezése a „ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek" Igének. Szinte elfelejtettem hozzátenni, hogy ezzel a barátommal többször beszélgettünk az „igazi" keresztyénségről, s ő mindég azt hangoztatta: én mindég embertársaim érdekében cselekszem', csak az vezet, hogy mivel tudok másokon segíteni, vezérelvem a szeretet, s ez a legfontosabb, sőt az egyedül fontos. Amit emberileg meg tudok tenni megteszem, többet ne várjon tőlem senki, de nem is várhat! Elvont dogmatikus kérdések pedig nem érdekelnek! ......Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívja m, hanem a bűnösöket a megtérésre .. •** (Lukács 5:32.)
