Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)

1944-01-01 / 1. szám

J EGYZET

Füxfapoésis és vallás

Egyik folyóiratunk hasábjain üzeni a szerkesztő: „Valamelyik hitbuzgalmi folyóiratnak küldje be, mert a versnek csak vallásos értéke van.

Nem Vitatkozni akarunk az irodalmi rovat vezetőjével, de kötelességünknek tartjuk szavunkat haltatni, mondjuk, mint szakemberek vagy érdekeltek, bár nem tartjuk magunkat hitbuzgalmi folyóiratnak.

Szóval úgy képzeli el a rovatvezető, hogy a nála jelentkezett poétát versírásra ihlette egy vallásos élmény, mondjuk az egyszerűség és könnyebben kezelhetőség kedvéért, a költőnek versben kellett bizonyságot tennie. Ez a bizonyságtétel potens volt, megvolt a „vallásos értéke“, csak művészi szempontból nem ütötte meg a mértéket. Még egyszerűbben fogalmazva: a Szentlélek világosságot gyújt valakiben, az megérti, hogy szólnia kell, szól is a Lélek ereje által, mely elégséges a megszólaltatásra, de már nem elégséges ahhoz, — állítja az irodalmi rovat vezetője — hogy az a nyelv,' melyen a bizonyságtevő megszólal, kifejező, tiszta csengésű legyen, vagy esetünkben: irodalmi nívón álljon.

A többi között két tanulságot lehet itt levonnunk. Legyünk kényelmesek, mondjuk előbb el a rovatvezető részére kínálkozót, azután a magunkét.

Tessék elhinni, hogy, ha egy versnek „csak" vallásos értéke van, művészi pedig nincs, akkor hamis dolog az egészében. Ugy-e végiggondolva a dolgot abban az irányban, melyre fentebb utaltunk, nem képzelhető el, a hcromszemélyű egy igaz Istenről, hegy amikor Igéjét akarja hirdet- tetni, nem ruházza fel az igebrdetőt azokkal az adományokkal, melyekre szüksége van. Isten valakit arra választ el, hogy versben dicsőítse. Valószínűleg költőt választ, vagy ha mások a tervei, költővé tesz valakit, de nem csúfo'ja meg önmagát azzal, hogy fűzfapoéta szájába adja Igéjét. Milyen lehet az a világosság, mely Szent- lélekre hivatkozik ugyan, de nem elegendő annak átlátásához és megérzéséhez, hogy bizor.v- ságot kell tennem Istenről, teszem úgy, ahogy Isten képesített rá: egyszerű szóval, egy békés' mosollyal, példaadó élettel, sok minden más eszköz útján, esetleg versben, ha úgy érzem: költő vagyok, Istentől kiválasztott vátesz, ebben a formában szólhatok legméltóbban, illetve legérthe- többen és legmeggyőzőbben embertársaimhoz. A baj ott van, hogy a költői babér nagy kisértés, a papír türelmes, kegyes ember is akad elég, meg jószándék is (az a matéria, mellyel a pokolhoz vezető út is borítva van, mondják), s mindebből megszületik a vallásos költemény. Éppen csak nem költemény, mint szakértő szemmel könnyen meg tetszett állapítani, Rovatvezető Ur és — nem is vallásos, mert nem Isten dicsőségéről tesz hitvallást, tesszük mi hozzá. Ne a hitbuzgalmi folyóiratokat tessék ajánlani, hanem a papírkosár at. Fogjunk össze, mondjuk meg az illetőknek együtt „sutor ne ultra crepidam“, varga né tovább a kaptafánál. Akit Isten vargának teremtett, szép és kényelmes lábbeliket csináljon (csinál is) Isten nagyobb dicsőségére. A költők meg hadd verseljenek- Nekik az a dolguk.

A magunk tanulsága keményebb. Valaki már megint azzal csapta be az egyik szerkesztőséget, hogy a Lélek nem hagyja nyugodni, versben kell Istenről bizonyságot tennie. A szerkesztőség, mely pl. a szerelmes fűzfapoémákat őszintén megbírálja, a vallásos költemény előtt habozik, nem akar senkit vélt vallásosságában megsérteni, hanem — igazán a jóakarat vezeti — elfogadja a vallásos élményt igaznak, csak a költői részt nem vállalhatja. Még talán meg is sajnálja a Szentleiket, hogy arra már nem tellett. A maga részére meg levonja a rovatvezető — tudva vagy tudatlanul — a tanulságot, hogy nem is olyan nagy dolog ez a keresztyénség, hiszen ime egy\ vallásos költemény, milyen szépen vallásos és milyen könyörtelenül költőieden. Megvolt a jószándék, végeredményben azonban nem bizonyságtétel történt, hanem istenkáromlás. Bizonyságot tenni nem tud, csak a Szentlélek, Ő pedig szól olyan ékes nyelvén, ami kiáll minden kritikát; akiben Ö megszólal, az megtalálja a legkifejezőbb nyelvet, ha költői nyelven szólaltat meg valakit, akkor az a legmagasabbrendű költészet lehet csak. Részünkre ez annyit jelent, hogy minden megszólalásunkért felelőséggel tartozunk, mert könnyen lejáratjuk Isten országának ügyét (nem az ügyet féltem, de aki ezt teszi, bűnt követ el a Lélek ellen). A költőket Isten választja el. aki magától vesz tollat a kezébe — ha nem vallásos tárgyról szól is a verse — fo- gadatlan prókátora az Igének. Isten Maga választja ki Igéjének hirdetőit, (nem éppen a lelkészeket, hanem mindenkit, akinek erre alkat- mat akar adni) jól válaszi és jól felszereli a legalkalmatlanabb embert is küldetése teljesí tésére- Legyünk engedelmesek, se lusták, se túlbuzgók, induljunk el azon az úton, melyen Isten küld, de ne kezdjünk vállalkozást Nélküle, mert rossz vége lesz. Nagy időket élünk, most minden felelőtlenül kiejtett szó fokozottabb veszedelmet jelenthet. Ha Petőfi 1847-bep így dalolt: „Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetéséhez“, akkor mi még azt is emlékezetébe idézzük az ihletet érző vallásos költőnek, aki még habozik, még nem tudja tényleg a Szentlélek bízta-e meg a költészettel: ,,A Sátán is elváltoztatja magút világosságnak angyalává“ (II. Kor. 11:14.).

Nemcsak a költőkről van szó, mindannyiunkról, a szó, a gesztus, a mű, a hitvallás, mind bizonyságtévők, ha Isten indítja rá az embert. Hányszor kérjük, szólaljon meg lehetőleg mindenki, s most ezúttal mégis ezt kell ajánlanunk: gondoljuk meg, kitől van rá megbízó unk, hogy szóljunk. Akinek pedig megvan a hiteles é; fél reérthetetlen megbízólevele, az szóljon. Ha költő verseljen, less szavára az ébredni akaró magyarság, nem külön az irodalom és külön a bel- misszió, hanem csodaképen a kettő együtt: a magyarság5