Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-01-15 / 2. szám
JEGYZET • Mesterek és tanítványok Nemrégiben egyik vidéki városunkba, — társaságunk munkájának egyik központjába, — lerándult Pestről egy ismert közíró. Az ifjúságnak adott elő s az előadást követő megbeszélés során egyik fiatalember felvetette egy ismert magyar tudás nevét, akinek élete és még korántsem befejezetten álló életműve azt mutatia meg sokunknak, hogy milyen gazdagon áldja meg Isten a tudóst, ha tudományát Istentől nyert megbízással műveli s tanítványai nagy seregét Istentől rábízott missziós-területként fogja fel; röviden, ha a tudós felemelkedik a pap hivatásának magaslatára (félreértés ne essék, nem lelkészekről van szó, hanem azokról a kevésszámú kivá-1 lasztottakról, akiknek megadatott, hogy Róla, Istenről a közösség előtt bizonyságot tegyenek, munkájukkal, életükkel, sőt tudományos működésükkel, vagy még pontosabban azokról, akiknek mindezegyedül lehetséges, természetes életformájuk). Azt kérdezték tehát az ifjak a közírótól, mi a véleménye a tudósról. A válasz különös volt, arra akarja felhívni a figyelmet ez a jegyzet. Nagy elismeréssel nyilatkozott a tudós személyéről kétségbevonhatatlanul értékes munkásságáról, mégis kijelentette, hogy nem bízik rendszere általános és maradandó érvényében, mert — mondotta — legközelebbi tanítványai jelentéktelen, nevetséges alakok. Azok, akiknek életükkel, működésükkel bizonyságot kellene tenniük mesterükről, éppen azt hirdetik életükkel, megnyilatkozásaikkal, hogy nem pozitív töltésű az, amit a tudós hirdet, mert már a legközelebbi környezetét sem képes gyümölcsöző munkára és potens életre indítani. Nagyon megszomoritott ennek a beszélgetésnek a híre, amikor elérkezett hozzám egy fültanú útján. Azt hittem, a tudóst sajnálom, s csak később láttam, magam vagyok érdekelve az ügyben, az én tanítóm mit szól vájjon ahhoz az élethez, melyet számlája terhére folytatok? Most írok. Nevemet nem írják ki, ő majd megismeri és elszomorítja, ha nem Annak a dicsőségét szólom, Akiről tőle hallottam elsőször életemre döntő hatású bizonyságot. Talán nem is olvassa el e sorokat, elolvassák mások, nem Isten dicsőségét olvassák ki belőlük, hanem hiú szavakat, üres fecsegést s levonják a konzekvenciákat — róla. Nem azt látják meg, hogy mennyivel többet érek, mint az ő munkája nélkül érnék, hanem szigorúbb mértékkel mérnek, m'nt öt magát talán, tőlem azt várják, hogy továbbvigyem azt.t a világosságot, amit ő gyújtott. Ezen alul nem is adhatom; ha csak az ő szavait vagyok képes visszhangozni, ne nyúljak tollhoz, ne beszéljek, mert őt terheli gyarlóságaim súlya, neki rója fel mindenki. Talán nem is lenne szabad többet megszólalni nyilvánosan, nagy a tanítványi felelősség, ki meri vállalni, hogy mást ítéljenek el időtlenségeiért, különösen olyat, akit szeret és tisztel? Jó, hogy az előadó köziró megjegyzése eí- 6 jutott hozzám, mert régi kérdésem ez nekem s azt hiszem, kérdése mindenkinek,, akinek tanítója van- Nehéz tanítványnak lenni: a tanítvány nem vitatkozik a mesterrel, nem is majmolhatja (mindkettővel kompromittálná mindkettőjüket és viszonyukat), még az arany középutat sem választhatja. Tovább kell képviselni a közösség felé a mester becsületes kételyét, ez méltó Programm, de ki képes rá vállalkozni. Hitet kell tenni tanítónk műve mellett, Isten d.csőségéra, új (szükségszerűen missziós) területen... hogyan mindezt az ő tehetsége, ereje, tudása nélkül? Nincs megoldás, a lovagiasság, becsület megbuknak, csak árulói tudunk lenni mestereinknek, úgy fogjunk hozzá, hogy tudjuk, nem becsületes dolog tanítványnak lenni. A Tanítványoknak sem sikerült. Ök is megtagadták a Mestert. Nem is egyszer. Péter, akiről történetesen sokat tudunk ebben a vonatkozásban, háromszor tagadta meg az Urat, mire a kakas megszólalt azon a bizonyos éjtszakán — „és kimenőén nagy keservesen sir a“, mondja a négy evangélium majdnem egyöntetűen. Ez embermódra a tanítványi hűség. Aztán feltámad a Mester megjelenik a tanítványok közt (l. János 21-), azok előbb meg sem ismerik, csak a csodálatos halfogás után jönnek rá. hogy az Ur az. Péter is ott van, még ő sértődik meg, hogy az Ur kételkedik szeretetében, mert háromszor kérdi meg tőle: „Simon, Jónának fia, szeretsz-é en- gemet?“ (17.) S az Ur? Missziót biz rá, tehát megbocsátott, vállalja ismét, nem érezteti vele, hogy részese volt az Őt ért gyalázatnak, telik az Ur dicsőségéből és szeretetéből. Hogy igaz mindez a földi mesterrel való viszonyomban? Lehet-e a kettőt párhuzamba állítani? Egy esetben lehet. Ha tanítóm a Mester tanítványa. Akkor rám is, szóval mindkettőnkre háramlik az evangéliumban adott kegyelem. Az olyan tanítót, akit az Ur küldött, nem is lehet kompromittálni, mert Krisztus meghalt érte, mint tanítványáért, és mint tanítóért. Az a mester, aki méltó erre a megtisztelő névre, maga is a Mestertől tanul, Aki a mások bűne, rosszasága, ügye- fogyottsága miatt meghalt. Nem az ember bűne lett kisebb, csak a büntetés maradt el és Isten dicsősége lett nyilvánvalóbbá! Tanítóm vállal engem, őt is vállalja az Isteni Mester; vállal bennünket mindkettőnket, őt mesteri, engem tanítványi bűneimmel. Nagyon szégyellem magam, de már nem féltem ianitómat, sem a magam, sem a mások tanítványi kompro- mittálásától, mindért meghalt Krisztus. Annak a tudósnak is ilyenek a tanítványai, az a tudós is — sokunk bizonyossága ez — Isten tanítványa, az ő tanítványai is igen ügyefo- gyettak, csak szégyent tudnak hozni földi mesterük re s rajta keresztül a mennyei Mesterre, aki látja őket rosszakarat nélkül is, elitélőleg nyilatkozik talán róluk, de baj mindebből nem származhatik; Péter sorsát szánja nekik az Ur, •sok bukás és időtlenség után megbízást ad, kinek-kinek (aki tanítvány): „Legeltesd az én juhaimat", sőt
