Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)

1944-08-15 / 16. szám

egymásért, hanem ügyekért, tervekért is kell imádkoznunk. Eltekről is milyen hamar meg tudunk feledkezni.. . Emlékezetedben tartod-e, hogy kikért és mikért kell imádkozni, mikért és kikért való imádkozást ígérted meg?

Még sorolhatnám, hogy mikről ne feledkezzünk meg. Most legyen egyenlőre ennyi elég. Imádkozzunk azért, hogy ezekben sokan újuljunk meg és engedelmesen adjuk jeleit megújulásunknak, megfeledkezéseinkből való megtérésnek.

Békeji Benő.

Egy szétbombázott gyülekezet

Ma már szinte közjogi fogalommá lett: szétbombázott, kibombázott. Azt, még mielőtt hozzánk eljutott volna ennek az ítéletidőnek romboló vihara, tudtuk, hogy házakat, gyártelepeket, pályaudvarokat, kórházakat, kultúrintézményeket, laktanyákat szét lehet rombolni. Mióta nálunk is hull ez a sátáni gyilok és romboló eszköz, tapasztalatból tudjuk, hogy szét- rombolódtak családok. Az édesapa helyén kell, hogy maradjon, s másfelé kerül a család,, az édesanya, óh, már jelentkeznek is veszedelmes következményei a családi életnek e kényszerű szétesése miatt. Azt azonban, hogy gyülekezetét ilyen tökéletesen szét lehessen rombolni, mint a csepeli I. kerületi gyülekezetei, nem hittem volna soha.

Április 2.-án kezdődött. A gyülekezet és a konfirmáló ifjúság készült a húsvéti ünnepekre. Valami szorongó érzés, belső feszültség, rossz- sejtel'em fekete árnyakkal telepedett ránk és a gyülekező hívekre. Virágvasárnapját ünnepeltük volna, de nem lehetett. Megszólaltak a szirénák s az ellenséges repülők pokoli zaja megzavartak bennünket. Ez volt az első vasárnap, hogy nem tartottunk istentiszteletet. Úgy terveztük, hogy a konfirmációt húsvétikor tartjuk meg. De nem így lett. Másnap, hétfőn délben már körülöttünk zuhantak az első bombák, éjjel pedig mi voltunk a célpont. Az első Csepelre zuhanó bomba éppen a gyülekezeti ház kapuja elé esett. Néhány perc alatt egész családok pusztultak el. A pusztulásból látszott, hogy ez csak a kezdet. Nagypénteken az egész község a temetőben gyászolj. 120 koporsó vészesen és ílté- letesen jelezte mi történt, 66.000 ember gyászolta. Három felekezet lelkipásztorai egymás után búcsúztatták őket. . . Akkor láttam és tapaszta1- tam először egynek a község lakosságát. Az ijedelem, a könny, a pusztulás hozta össze őket, hogy aztán szétszóródjanak s talán soha ne találkozzanakMegindult a menekülés. Az nyilvánvalóvá lett, hogy az ország legveszélyesebb, az ellenséges repülőgépek által legkeresettebb területe Csepel. Az ott lévő gyárak miatt, meg azért is, mert a Duna két ága között könnyen és mindig megtalálható. Aki csak tudta, vitte családját biztosabb helyre. A szélrózsa minden irányába mentek szét. Egy-egy család sokszor 3—4 felé

is. Eljött húsvét ünnepe s nem volt, akit kom firmáljak egyetlen egy sem. Ez volt az első döbbenetes jele annak, hogy a bombatámadás a »gyülekezetei« is érte.

Azután jött a többi támadás. Egy darabig számoltuk, később már azt sem. El kellett bocsátani a diakonissza testvért, mert az első támadás sérültjeinek lelátogatása után nem volt kiket látogatnia. A nők, gyermekek mind elmenekültek. Csak a férfiak maradtak a községben, de ezek is csak dolgozni jöttek, éjszakára ők is szívesebben valahová máshová menekültek. Leánykörünk és ifjúsági körünk szinte egyszerre tűnt el, egyik hétről a másikra. Néha-néha találkoztam egyikkel-másikkal, újabb támadásoknál egy-egy rombadőlt háznál, ahogy a törmelék közül könnyesen próbálták előkaparászni a rombadőlt lakásuk roncsmaradványait.

A »magyar megmaradás imaközössége« is megszűnt látható formájában. Az első rémületekből felocsúdva, még egyszer megpróbáltunk néhányan összejönni, hogy a romok között kiáltsunk bűnbánóan, bocsánatkérően Istenhez megmaradásért. De néhány alkalom után újra és újra közbeszólt a számunkra oly sok pusztulást és veszedelmet bejelentő riadó, az újra- újra ránkzuduló bombaszőnyegek ezt is szétbombázták.

A rendkívüli helyzetre való tekintettel ösz- szehívtam a presbitériumot: ketten jelentek meg, a többiek nincsenek itt, azóta sem jöttek haza. Nem tudunk presbiteri gyűlést tartani, nem tudunk intézkedni. Ezt is szétrombolta a sokszor megismétlődő légitámadás. Gondnokunkat alig-alig látom, alig lehet megtalálni. A vallásoktató lelkészeket elvitték katonai szolgálatra. Segédlelkészemmel váltakozva tartottuk volna a hivatalos órákat a lelkészi hivatalban. Közben a lelkészi hivatal is egybe nyílt az egyházfi lakással, ledőlvén a közben lévő válaszfal.

A gyülekezeti istentiszteleten látszott meg legjobban, legészrevehetőbben, hogy milyen komolyan és döbbenetesen indult meg a gyülekezet feloszlása. Régi, leghűségesebb templomjárók padjai lettek üresek. Eltűnt az ifjúság. Talán ez érintett a legfájdalmasabban, mert hiszen a gyülekezet nagy százalékban 30 éven aluli volt. Sokszor örömmel és hálaadással emlegettük a presbiterekkel, hogy a jövő gyülekezet már most meg van, előre tör és szolgálatot kér. Szomorúan számoltuk: ma csak 150-en, ma 80-an, ma 50-en (máskor ennyien voltak a hétköznapi reggeli istentiszteleten) ma csak 20-an, ma 14-en voltunk vasárnap délelőtt istentiszteleten. Július 16.-án csak kettén. Akkor sem tarthattuk meg, mert közbejött a légó. Délután azért még megeskettem a, leánykörünkből és ifjúsági körünkből két testvért, pedig már felettünk lőtték az ellenséges gépeket. A következő vasárnap meglepő sokan voltak az istentiszteleten: 24-en. Mintha csak előre tudta volna mindenki, hogy ez az utolsó istentiszteletünk. Július 27-én a légi aknák elpusztították a templomot, a gyülekezeti házat, lelkész-lakást. Ezzel betetőződött a gyülekezet szétbombázása.

3