Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)

1944-01-15 / 2. szám

vádolnak, akkor mi oda merjünk állni Isten színe elé s neki ne azt mondogassuk, ami a látszatigazság, hanem azt valljuk meg, ami az Ö igazsága: „Az Isten keze utólére szolgáidat.“

Ennek az Igének a ragyogó világosságában olvastam Ravasz László püspök felsőházi beszédét. Elmondotta ő a magyar kérdés emberi oldalát vs félreérthetetlenül. Megvilágította azt a felét a kérdésnek, amit mindegyikünknek világosan tudni kell, hogy „olyan helyre plántált minket a Gondviselés, ahol a germán-szláv nagy világmérkőzés kettős malomköve zúg és őröl. Itt lenni azt jelenti, hogy lábatlankodunk, hogy feleslegesek vagyunk, hogy útban vagyunk... Ez az egyik fele annak, amiért nem szeretnek minket. A másik pedig az, valljuk be őszintén, hogy a magyar nemzet ezeréves történelme során egészében és egyéneiben is igen sokszor követett el olyan cselekedetet, amellyel a róla alkotott helytelen vélemény igazolódni látszott, vagy pedig tápláltatott ■ •

A magyar megmaradás nem a szomszédainktól függ, hanem a népek és nemzetek Urától, ez Istentől. Ő eléje pedig semmiféle más módon odaállni nem lehet, csak megalázkodva az Ö hatalmas keze alatt, megvallva előtte a bűneinket. Ezt várja most Isten azoktól a magyaroktól, akiknek van hitük és bátorságuk „tiszta kézzel, nem mentegetőzve, nem védekezve, nem színlelve és nem látszatokat keresve, hanem tisztán és őszintén" hívni Öt segítségül és azután ugyanilyen tisztán és őszintén állni népek és nemzetek elé is.

BERECZKY ALBERT.

Ébredés és irodalom

hl*

Vörösmartytól, Petőfitől és Aranytól Adyn keresztül juthatunk a mai magyar irodalomig. Ady is magyarul-magyar kétségtelenül, mert külső-belső formája egyaránt magyar. Petőfi és Arany még csak a hexamétereket meg a homé- rosi jelzőket és hasonlatokat csúfolták ki, jóma- guk iparkodtak jambikusan verselni, szóképekkel és hasonlatokkal élei, genreképeket, dalokat, ódákat, elégiákat, idilleket, szatírákat, epigrammákat írni, úgy, ahogy az abban az időben egész Európaszerte szokás volt. Ady már mindezt nevetségesnek tartotta, jól tudta, hogy mindez épúgy nem magyarul-ma^var, akárcsak a Vö- rösmarty-féle hexaméteres hősi eposz.

Tudta, hogy a magyar nyelvben nemcsak ilyen szók nincsenek, mint Régidí, Csősé, Günkhol, Késelaz, Éjiho, Mályban, hanem ilyenek se, mint Hejpe, Digü, Ressen, Vagyíé, Ligra, Kottán. Örökre megtagadta tehát az időmértékes verset, csak tanulságai látszanak meg költeményei külső formáján. Az ő versei ugyanis nemcsak nem időmértékesek, hanem nem is hangsúlyosak. Olyanok, mint legrégibb verseink, ta* Az előző cikk 5. bekezdése elől a II. elmaradt.

2

goltak. Az Ady-vers csak Annyiban különbözik az egészen ősi magyar versektől, hogy egy-egy szaporázó tagján megérezni: valaha, átmenetileg azt is nyilvántartotta a magyar lélek, melyik szótag hosszú, melyik rövid. A rímeken is meglátszik, hogy a XIX. században azt álmodtuk magunkról, vagyunk olyan rímelő náció, mint a nyugateurópaiak, mert szép, tiszta rímek mindahány. Csak az a feltűnő, hogy ritkák, mint a bölény. Magyar rímek, tudniillik. A végtelenből érkeztek, öröktől fogva jönnek, keresvén egymást és éppen itt, és éppen most bukkantak egymásra. Összecsengésük öröme szinte kínzó és gyötrő gyönyörűség. Belső formája szerint pedig Adynál a költői fogalmazásnak a szókép és az alakzat nem végső állomása, nála jelkép minden. Ezt a végletesen magyar lelkiruháját tévesztik össze kritikusai minduntalan a nyugateurópai líra egyik nemrég divatos „iskolájával“ vagy „irányával", amelynek csakugyan is szimbolizmus a neve. Igen ám, de ö nem ,,-ista", tehát nem is szimbolista, hanem magyar, aki lelkének művészi hangosságában miközben nem „beszél", hanem „önmagát adja", nem nyelvvel él, nem jelrendszerben mozog, hanem jelképrendszerben, tehát „nyelveken szól", csak épen hogy nem „valí‘, mint a Pál apostol nyelvekenszólói mert sajátmagáról énekel, nem Róla. Ez a sajátmagíról éneklés is magyarul-magyar nála. Az ő lelkében nem élnek eszmények, amelyeket mint belső modelleket, ki kellene ábrázolnia, mint ahogy ezt a nyugateurópaiak cselekszik. Ezért törnek össze költészetében a „műformák" egytől-egyíg. Nem születhetnek az ő világában genreképek, balladák, verses regények, mert ő nem „hasonlít" senkihez, mindenki ő. Minden, ami eddig volt: az ő élete. Nem is költő tulajdonképen, csak úgy él, azáltal él, hogy épen vers-fiai születnek, százszámra, ezernél is több. És ereszkedő ütemű, tehát magyarul-magyar az egész életműve, cgyenkint és összesen. Ebben valamennyi verse egyforma: egyiknek sincs a végén point-je, hanem az elején textusa s életművének is textusa az Uj Versek, amelynek az Utolsó Hajók nem a végén erősen kihangzó happy vagy unhappy end-je, hanem a pusztában lassan elhangzó quod erat demonstrandum-a, „elvégeztetett"-je. Ady óta nevetséges és semmiresejó erőlködés nem- n agyarul költeni magyaroknak, nevetséges az időmértékes meg a hangsúlyos vers kétfélesége, a csengőbongó vagy a süketrím, meg a szabad vers egymás mellett, a szóképek és alakzatok a szimbólum pótlására és a műfajok, a helyett, hogy őszintén önmaga tárulkozzék ki a költő s eszmények helyett saját Énjében mutassa meg a másik embernek — ötét, önmagát.

Ady nemrégen élt, nem is olyan régen halt meg, azt azonban nem mondhatjuk róla, aogy a ma költője. Azt kell tehát kérdeznünk versei ol- vastára: mi lett mindebből a ma magyar irodalmában?

Mai magyar irodalmunk kétfelé hasadt. Úgy viszonylík Ady hatalmas és dicsőséges költészetéhez, mint Roboám és Jeroboám országa Salamonéhoz. Az egyik ország az urbánusoké, a má