Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-07-25 / 15. szám
’.Erdős Károljr egy.tanár \trnak Ü$tit*r*n fiRECEE Péterfia-u.13. 11. évfolyam 15. szám. Nyíregyháza, 1944. július 2o. Főszerkesztői BERECZKY ALBERT. Főmunkatárs: DR. KARÁCSONY SÁNDOR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nyíregyháza, Jósa András-utca 23. Telefon: 25-99. „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet.. Légitámadás után szólt a telefonom. Egyik katonai parancsnokság kért meg arra, hogy két öreg szülének, meg egy fiatal feleségnek, apró gyermeknek adjam tudtul egyik katonatestvérünk hősi halálát. — Aki már járt ilyen követségben, tudja azt, hogy milyen nehéz parancs az, amit Ézsaiás próféta mond: „vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet“.. . Mekkora sötétség borul a szívre és milyen keserves sírás szakad föl az apjáért jajgató kis gyermek szájából és hogyan sír percek alatt együtt öreg és ifjú, szomszédok és utcasorok. Miként telnek meg aggodalommal és félelemmel a gyárakból, műhelyekből férjüket és fiaikat váró asszonyok és édesanyák. Régen volt ilyen rettentően időszerű ez az Ige. Mert a szív bátor és erős kis jószág, de olyan időkben, mint a mostani, amikor a Sátán vetőgépei szállnak százas hullámokban felettünk és a lehulló bombák zaját elnyeli a motorok berregése, az élei értelme, az egész világ értelme pedig kérdésessé válik számunkra, igen hamar kiderül, hogy milyen törékeny jószág is 'az emberi szív. Nincs közöttünk senki, aki ne ismerné a félelmek óráit, még akkor is, ha már egyszer- kétszer szemébe nézett a halálnak. És senki nincs, akinek ne kellene maiami a vigasztalásból, amikor veszedelemmel terhes órák idején akár egyedül, akár családjával együtt néz fel az égre és sóhajai szállnak a sokszor ismeretlen Isten felé. Ennek az ismeretlen, elfelejtett Istennek a követeként kell most járni Jézus népének óvóhelyeken, utcákon, aratásban és cséplőgép mellett és mindenütt, ahol emberek állanak meg a nagy kérdőjelek előtt. Most kiderül, hogy az egész világ Isten szószéke és nyilvánvaló lesz, hogy az Evangélium mindenkié és mindenki, aki csak kapott valami erőt az Űrt ól, tartozik vele atyafijának. A vigasztalás és erőnyujtás embereire éhesek a lelkek, jobban, mint egy falat kenyérre. Ne feledjük el, hogy a Sátán a maga népét teljes egészében mozgósította. Hadinépe szüntelenül hinti a félelem, a gyávaság, a rémület, a gyanú baljósló híreit, Röpködnek mint fekete varjak, károgva a romok felett, hogy a külső pusztulást a belső elerőtlenedés kövesse. Útjába állnak az Isten felé kiáltó telkeknek, hogy azok a reménytelenség mocsarába elvesz- szenek. így ők! És mi? Most a mi parancsunk: előállani az Igével, a helyes vigasztalás szent tudományával! A Biblia nyíltan hirdeti, hogy a földi élettől elválaszthatatlan a bizonytalanság, a halál árnyéka. Egyetlen szót nem mond arról, hogy mi a bölcsőtől a koporsóig békésen, nyugodtan vándorolhatunk, mert nem érhet meglepetés. A béke éveiben ezt nehezen értjük meg, ezért elbízzuk magunkat és azt képzeljük, hogy a magunk kedvére élhetünk és építhetjük házainkat, városainkat, terveinket és álmainkat. Most kiderül, hogy ki ismeri jobban az életet, a világot: Isten vagy mi? Büszke, gőgös és bátor emberek vagyunk, akik mámorunkban sokszor kilépünk a sorból, átugrunk mások mesgyéjére, megkívánjuk azt, ami nem a miénk, bizalmunkat vetjük kezeink csinálmányába, leborulunk képzelt nagyságunk oltárai előtt, szinte a csillagokba helyezzük ülő- székünket. Aztán jön a vihar, sötét jellegei ránk borulnak, füzeiben elégnek és hamuvá válnak reménységeink, és köröskörül ránk borul halálos nagy éjszaka. Háborúk vaksötét esztendei, amikor az elindulok nem tudják, hová érkeznek meg ... Az ember pedig fáradt, keserű, megterhelt, ideges, haragos, céltalanul lődörgő lélekké válik, „mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelkében kárt vall.“ Most kiderül, ki ismeri jobban az embert: Isten, vagy mi? „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!“ szól az Isten. De hát mi a vigasztalás? Semmi más, min t hazakísérése a léleknek igazi otthonába: Istenhez. Az otthontalanná vált, szétfu1
