Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)

1944-07-01 / 13. szám

a kérdés, s érzem., hogy ide, a Baráti Társaság nagyobb nyilvánossága és közössége elé kell hoznom.

Evangéliumi mozgalmaink annakidején, szinte kivétel .nélkül, diakonissza testvéreket állítottak szolgálatiba s rajtuk keresztül akarták megnyerni elsősorban a nőket és a gyermekeket Krisztus számára. Arra nem is gondoltak és gondolhattak komolyan, hogy a férfiak között is aratást végezhessenek a diakonissza testvérek. Ennek lett következménye az, hogy templomaink, de még inkább evangéliumi mozgalmaink megteltek nőkkel s míg a hívő asszony és leány általános jelenség lett, a hívő férfi ritka volt, mint a fehér holló. (Jól tudom, hogy ennek a jelenségnek nem ez volt egyedüli oka, de most csak erre az egyre hadd mutassak rá.)

Az aszonyok túltengése az egyházi életben semmiesetre sem megnyugtató és biztató jelenség. Nem önmagáért, hanem azért, mert élesen rámutat arra, hogy a férfiakat nagyon elhanyagoltuk, és így váddá lesz a fejünkön a sok asszonyból és kevés férfiből álló gyülekezet. Ha az apostoli korra visszatekintünk, azt látjuk, hogy az első gyülekezetek nagyrészt Krisztusért és a misszió ügyéért égő és szolgáló férfiakból állottak. A gyülekezet első elválasztott munkásai férfiak voltak s az Evangélium üzenetét az akkor ismert egész világra férfiak vitték széjjel.

Az első, újtestiamentumi diakónusok mintájára, még inkább cégjelzése alatt történt külföldön is, nálunk is kísérlet arra, hogy férfi diakónusokat állítsunk munkába. Sajnos, ezek a kísérletek nem úgy sikerültek, ahogy az ügy érdeke megkívánta volna. Lettek belőlük kiváló és áldozatrakész betegápolók, iparosok, esetleg harangozok s missziói felelősségét bizonyára legtöbbje polgári foglalkozásában is megőrizte, de az Evangélium hirdetésének közvetlen szolgálatából nem nagyon vették ki részüket. Pedig mennyi sok szolgálat vár a hittel és jóbizonysággal teljes diakónusokra ma is — és talán különösen ma. — gyülekezeteinkben. Gyülekezetem — az ország legnagyobb munkásgyülekezete — tárt karokkal fogadna ilyen diakónusokat, sőt ifjúságunk maga sürgette már a közöttük való szolgálatra beállítandó diakónust. A férfiak a diakonissza testvért sokszor kézlegyintéssel elintézik, mondván, hogy amit hirdet, az asszonyi dolog, de ha férfi keresné fel őket s férfi hirdetné nekik ugyanazt, elgondolkoznának és férfinak szóló üzenetként fogadnák az Evangéliumot.

Nem akarok most kitérni arra, hogy a férfi munfcásóknak a diakonissza testvérek mintájára történő nevelése, munkábaállítása és közösségi életben való összetartása elé milyen áthághatatlannak látszó akadályok gördülnek. Ezek között az akadályok között van sok látszatakadály, de van olyan is, amelyikkel komolyan szembe kell nézni és megoldani. Lehetetlen dolog az, hogy Isten, aki az Evangélium

e

hirdetésének a szolgálatát a férfiakra bízta, (érdekéé, nem volt az apostolok között egyetlen nő sem), ne mutatná meg a módját, ha nagyon kérjük és nagyon gyötrődünk a kérdés súlya alatt, annak, hogy a mai kor kívánalmait szem előtt tartva és régi, be nem vált formákat nem erőszakolva, hogyan kapcsolhatnánk bele az evangélizáció szolgálatába a férfi munkások egész seregét.

Az evangélizációnak prófétafiakra van égetően szüksége. Merjük kérni Istentől ebben a kérdésben is az útmutatást és a vezetést!

Draskóczy László.

Gyülekezeti evangélizáció

Nyíregyházi csendesnap. június 8.

Isten ajándékaképen egy hétig Nyíregyházán voltam és többek között részt vehettem a nyolcadak! csendesnapon. Ha valaki, aki nem volt ott, elolvassa ezt a szót, csendesnap, azt gondolja, milyen jó, hogy ebben a nagy zűrzavarban, ijedelmek és aggódások közül el lehet menekülni a csendességbe, a békességbe, ahol a lélek mindemre nyugalmat talál, elpihen a kegyelemben s ott élvezve a maga békességét, függetleníti magát mindentől. Ez azonban nem egészen így volt. Az Ige és Isten Lelke nem éppen ezt munkálta bennünk.

Az aznapi Igéket olvastuk el: II. Királyok 6. részét és Máté 20:17—19. verseit. Csak néhány töredéket írok le, a legfőbbeket, melyek engem fogva tartanak és szorongatnak, s melyektől nem is akarok szabadulni.

A profét afiak házépítését olvastuk.

Ügyünk-e az Isten ügye ? Szinte a szenvedésig akaratunk egész belevetéséig ügyünk-e az ébredés és az evangélizáció? Erezzük-e, hogy szűk a hely, hogy tágítani kell, építeni kell? Nem egy emberinek, nem a vezetőnek, nekünk, nekünk, a közösségnek teljes egy akarattal. Az aratnivaló sóik, de a munkás kevés: Nem lehet megállni, Krisztusnak prédikáltatni kell. Diakonisszánk van egy pár az evangélizáció munkájában, de hol vannak a férfiak? — Hisz- szük. hogy Istentől született gondolat és terv a demecseri Biblia-iskola, vagy evangélista képző, — a név nem fontos egyelőre, — melyről úgy éreztük, hogy együtt, egy akarattal meg kell valósítanunk.

Azutáni tovább olvastuk az Igét. Elizeus- nak, a prófétának Isten Lelke megjelentette a bekövetkezendőket, s ő ezt a látását nemzete számára hasznosította. (II. Kir. 6:8.) A Szentlélek Isten mindég ugyanaz volt, van és lesz. Hol vannak a mi látásaink? És hol voltak, hogy megláttuk volna azokat az eseményeket, amelyek napjainkban bekövetkeztek s felkészültünk volna rájuk» Hol volt az egyes Isten embere, a látó ember, aki biztosan hangoztatta