Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-05-15 / 9. szám
tető beszédeiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában: hogy a ti hitetek ne emberek bölcseségén, hanem Istennek erején nyugodjék•“ Imé Pál látta világosan és engedelmes alázatossággal cselekedte is. Az ő dolga a léleknek és az erőnek megmutatása volt. Ebben ismertem fel a mi mostani dolgunkat és feladatunkat. Igen, ez a mi feladatunk: megmutatni befelé magunknak, kifelé az egész világnak, lefelé és felfelé mindenkinek o lelket, az Istenből való lelket és az erőt, a Krisztusnak mindenre elég erejét. Az élő hitű keresztyén magyarok egyéni és közösségi élete a lélek és az erő demonstrálása kell, hogy legyen. A lélek a lélek szerint való ítéletben, életben és járásban mutatkozik meg. Az erő pedig a megalázkodásban, a magunk megtagadásában, a kereszt hordozásában, életünknek a Krisztusért és az evangéliumért való elvesztésében látszik meg igazán. Ez az erő a megbocsátás, a megértés, a hűség és a szeretet ereje. Vájjon megmutatjuk-e? Békefi Benő. Egy „elöljáró“ Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik szólották nektek az Isten beszédét.“ (Zsid. 13:7.) Ez az Ige jutott eszembe, mikor most a halálhírre föltűnt előttem id- dr. Szabó Aladár alakja. Most is, „előljárt" ő elöltem, bemenvén azon a kapun, amely a mennyei otthonba vezet- Elölj árt ő az én életemben akkor is, mikor 48 évvel ezelőtt először hallottam ajkáról „az Isten beszédét" úgy, amint azt azelőtt sohasem hallottam. Mert a múlt század 80-as és 90-es éveiben itt Magyarországon a közönynek szürke köde ült a lelkeken mindazzal szemben, ami igazi életet hozhatott volna az egyházba, az emberek lelki világába. Ezen a ködön kellett keresztül törni Szabó Aladár ébresztő szavának, hogy eljusson az alvó lelkekhez és fö'rázza őket. Nem volt ez könnyű dolog. Nemcsak a vallásos élettel határozottan szembenálló emberek fordultak ellene az evangéliumot világosan hirdető prédikátornak, hanem a templomba járók, a vallásosak, az egyháziasak is. „Micsoda külföldi szellemet akar ez ide behozni?" — mondották némelyek. Mások a tiszta kálviniz- mus rovására menő szektáskodással vádolták. S nem vették észre, hogy a Szabó Aladár igehirdetése és munkája nem azért „idegen", mert külföldi, hanem mert őnekik idegen a keresztről szóló evangélium; nem szektáskodás a bibliaóra, a közös imádkozás, hanem a biblia által szentesített, de általuk föl nem ismert eszközök arra, hogy az evangélium élő lelke bevitessék az egyházba, a magyarságba. Ezeket az eszközöket akarta fölhasználni Szabó Aladár, s ezért érte sok félreismertetés, lekicsinylés, gúny. De mindez nem csüggesztette Krisztusnak ezt a bátor harcosát- S akik felébredtek a szavára, akik hallgattak rá, azok megismerték őt annak, aki igazában volt. Magyar ember minden sovinizmus nélkül, hithű kálvinista, szűkkeblű felekezetíeskedés nélkül, tudós ember minden nagyképűség nélkül, szerető szívű keresztyén minden érzelgés és édeskésség nélkül. S megismerték nemcsak őt, hanem Krisztust is, akikhez bátran, világosan, határozottan mutatta az utat. Mert a maga számára nem keresett semmit. Természeti emberében nem is volt semmi, sem külsejében, sem hangjában, sem modorában, amit általában véve „megnyerő“nek szoktunk mondani. S mégis hány lelket nyert meg, nem magának, hanem Krisztusnak! Mikor másféléwel ezelőtt, 80. születése napjára egy nagy albumot á'lí'ottunk össze, amelynek egyes lapjaira egykori tanítványai és lelki gyermekei írtak megemlékező sorokat, akkor -kitűnt, hogy bár már sokan nem voltak itt a földi életben, hogy ilyen bizonyságot tegyenek, azért még mindig több százra ment azoknak száma, akik sok év eltelte után is hálásan emlékeztek meg az áldásokról, amelyeket Szabó Aladár igehirdetése és munkálkodása által nyertek. Az elmúlt 50—60 év alatt nagyot fordult a világ. Ma még az evangéliumi munka is másképen folyik. Némely tekintetben talán jobban, némely tekintetben talán rosszabbul. Isten a megmondhatója. Az ember mindig ember marad, épít is, ront is- De hála, ezerszer hála, hegy Isten is mindig Isten marad. Egyik eszközét félreteszi, a másikat előveszi, de munkájában semmi meg nem akaszthatja. Ha a jövőbe nézünk, csak Öreá nézhetünk. De ha visszatekintünk a múltba, akkor hálásan kell megemlékeznünk azokról az eszközökről is, amelyeket és akiket Ö felhasznált országának építésére. S megemlékezve ezek közt Szabó Aladárról is, fejezzük be ezt a szerény kis visszaemlékezést azzal az igével, amely ott állott gyászjelentése élén: „Mostan bocsátód el Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet.“ (Luk. 2:29—30.) özv. Vargha Gyuláné. A veszedelmes illtizi ó... Sokszor gondolok arra, hogy a mi világunknak kisebbik baja az, hogy nyomorúságba esett, sokkal nagyobb nyavalyája az, hogy a lélek szemaforaí kialudtak: irányt vesztett az env beriség. Ez pedig abban látszik meg legfeltűnőbben, hogy az illúziók száma veszedelmesen nő, álmokat kergető milliókkal van tele az élet. Mindenki álmodik valami szép álmot, amivel elkábítja magát, hogy a jelenvaló nyomorúságot kibírhassaMostanában ezek az illúziók mind egy anyatejen híznak; a közeli béke álmán. Emberek azzal áltatják magukat, hogy a nagy viharnak hamarosan vége lesz, eljön a várva várt béke és a véres föld megnyugszik. A „próféták" egyrésze augusztusra, más része karácsonyra várja a békét, az illúziók testet öltését. 3
