Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)

1944-05-15 / 9. szám

csak a saját hazug álmait mondja. De azt i meg lehet látni és meg lehet hallani, hogy a próféta nem hirdet-e jót azoknak, akik megvetik az Urat és az ő szívüknek keménysége szerint járnak (Jer. 23:17).

Jeremiás is tud boldog ígéretet és áldott jövendőt hirdetni. Sorba jönnek a fejezetek a 30.-tól a 33-ig, ahol bőven árad a kegyelem ígérete, a nép megszabadulása, a fogságból való hazatérés, az örökkévaló szeretet és irgalmasság. De ezek a boldog ígéretek ésak annak a népnek szólnak, amelyet a prófétai látomás így jellemez: ,Jól hallottam, hogy panaszolkodott Efraim: Megvertél engem és megverettetém, mint a tanulatlan tulok; téríts meg engem és megtérek, mert Te vagy az Ur, az én Istenem. Mert azután, hogy megtérítettél engem, megbántam bűnömet, és miután megismertem magamat, combomat vertem; szégyenkezem és pirulok, mert viselem az én ifjúságomnak gyalázatát-“ (Jer. 31:18—19.)

A magyar megmaradás Isten szerint való útja csak egyetlenegy lehet. Vigyázzunk nagyon, az Isten népének a magyar nép között egy feladata van. Hamis próféták hazug álmait ne hirdessük s bűnbánat nélkül, Istenhez való megtérés nélkül Isten segítségét vakmerőén ne emlegessük. Nekünk már könnyebb tisztán látni, mint Jeremiásnak. Hiszen azt mondjuk, hogy] keresztyének vagyunk. Ha ez a 'szó nem hazug- ság, akkor könnyű eligazodni: mindaz, amit Jézus mondott, a Hegyi Beszédtől a mennybemenetel előtti utolsó parancsolatig ámen és igaz marad. Aki valóban hiszi, hogy a magyar jövő az élő Isten kezében van, az köszönje meg hálásan, hogy Isten megadta az utat is, amelyen ez a jövő elérhetőBereczky Albert.

Hl is hát a mi dolggank?

Afelől teljesen meg vagyok győződve, hegy a jelen annyira tudja és úgy tudja a jövendőt előkészíteni, amennyire és ahogy az élő hitű keresztyének, akik komolyan kívánják élni az evangéliumot, betöltik ma is a só és a világosság szerepét. Vájjon van-e elég olyan keresztyén, aki a magyar földet, a most vajúdó, a lét alapjait is megrázó átalakulás idején a magyar életet mennyei ízzel sózzák meg? Vájjon van-e elég olyan keresztyén magyar, aki úgy követte és követi a Világ Világosságát, hogy övé lett az életnek világossága és így mennyei, örökkévaló fénnyel világítja be a magyar életet és annak részleteit is? Megvallom őszintén, hogy ezek gyötrő kérdéseim- A magyar falvakban és városokban való forgolódásaim közben igen-igen kevés ilyen fajta, sózásra és világításra alkalmas keresztyén magyart találtam. Óh, bárha felesleges volna aggodalmam! Örömest vállalnám a megszégyenülést ebben a vonatkozásban.

Az utolsó évszázad magyar átalakulásaiból hiányzottak a bizonyságtevő kereatótyénség, az Isten országát és dicsőségét látó és szolgáló keresztyén magyarok, az evangélium magyar emberei. Hitem szerint, hogy ezek az igen gyakran jóravaló törekvések annyiszor kudarcba fulladtak, nem tudták legfeljebb csak felületesen és látszatra megoldani a mély magyar kérdésekét, azért volt, nitert hiányoztak azok az emberek, akiknek Krisztus lett volna életük és erejük. Tudom, hogy e tekintetben nagyon is zavarják látásunkat és helyes ítéletünket a keresztyén jelszavak, kurzusok, „keresztyén“ és „ős-keresztyén“ jelzők, hogy az ítélet alá kerülő rendszerek és korok exponensei az egyházi közéletnek is funkcionáriusai lettek, s ezzel az egyházak mintegy védjegyezték őket. E zavaró körülmények ellenére alázatosan meg kell vallatnunk azt, hogy az 1848-as szabadságmozgalomból, az 1867-es kiegyezésből, a milleneumi hálaadásból, a századeleji nemzetiségi vajúdásból, a kommunizmustól megmentő szegedi gon- 2

dolatból hiányzott az egyház a maga különleges feladatával. Hiányozott belőlük a speciális lelki iz és a bibliai Isten kijelentésbeli szempontjaira való engedelmes figyelés. Óh, mennyi becsületes, jószándékú kezdés, igazán jóravaló törekvés fulladt kudarcba, mert hiányoztak a Krisztus alázatos és erős emberei a magyar közéletből.

Mostani fájó és aggodalmat szülő kérdésem ez: Vájjon most megint nem fognak-e hiányozni?

Mi hát az élő hitű keresztyén magyar embernek keresztyéniségéböl eredő feladata ezekben a mostani időkben? Egyáltalán kérdése-e ez most közülünk többeknek?

Nem tudom elfogadni feleletül: az, hogy tétlenül várjuk a „kibontakozást“. Lehet-é keresztyén magatartás az ilyen lesipuskás álláspont? ... Azt tudom, hogy főfeladatunk az imádkozás. Csak hogy ezzel az imádkozással is valahogy úgy vagyok, hogyy félek is tőle. Megvallom őszintén. Félek két oknál fogva is. Először azért, mert sok mindenért lehet imádkozni, s így az imádságban nem helyes dolgokat is ápolhatok, pl- olyan reménységeket, melyek nem Istentől vannak. A másik az, hogy kétségtelen, szüntelen imádkozásra hív a Lélek az Ige által, de azon kívül sok egyéb mást is parancsol, amit meg kel), helyesebben kellene cselekednünk. Például a szeretetet nem lehet csak imádsággal elintézni. Az egyház se él meg csak imádkozásból, mert Isten Igéjét is kell hirdetnie, a sakramentumokat is ki kell szolgáltatnia, a fegyelmet és a szeretetet is kell gyakorolnia. Az imádság el nem maradhat, de azon kívül vájjon nem volna semmi más dolga?!

Kérdésemmel tépelödéseúnből és a; róla való beszélgetésekből Isten Igéjéhez menekültem. Itt találtam világos és kötelező feleletet. Az I. Kor. 2:3—5. verseket olvastam: „És én erőtelenség, félelem és nagy rettegés közt jelentem meg ti közietek. És az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcseségnek hill