Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)

1944-05-01 / 8. szám

AZ IGAZI SEGÍTÉS.

Azt a kérdést kaptam: nem kötelesség-e a bajba jutott emberen az irgalmas samaritánus példájaként minden körülmények között segíteni?

Kétségtelen: a segítés kötelesség. Hiszen éppen az irgalmas samaritánus példázatát azzal fejezi be Jézus Krisztus, hogy mindenkit arra figyelmeztet: „Eredj el, és te is ekképen cselekedjél.“ Pál által is int az Isten: „Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.“

Segítésre buzgók sokszor azt felejtik el, hogy segítés és segítés között sokszor nagy különbség van. Hányszor tartják szülök ’segítésnek azt, ha gyermekeik helyett megcsinálják az iskolai feladatot. Segítettek azzal? A börtönbe zárt rab szerelne menekülni cellájából. Aki megszökteti, segített rajta? A tolvaj fél, hogy megtalálják nóta a lopott holmit s hamar másnak adja át. Vájjon az orgazda segített a tolvajon azzal, hogy elrejtette a lopott holmit?

Az igazi segítés csak Isten dicsőségének a szempontja alatt történhetik, mert csak az lehet segítés, ami arra 'szolgál eszközöl, hogy a meg-{ segített maga is be tudjon illeszkedni Isten világrendjébe, s a segítés által ne emberi jósággal, vagy szánalommal, hanem az Isten hatalmával, igazságával, kegyelmével és szeretetével találkozzék összeKáros az a segítés, amelyik mögött csak emberi jóság van, de nincs mögötte Isten igaz dicsőítése.

Munka közben

A „káros“ őszinteség

Mukatársainmak elég gyakran szoktam mondani, hogy csak életközösségben tudok velük dolgozni. A munka, a szolgálat nem elkülöníthető darabja az életnek, amit életünk milyenségétől szinte függetlenül végezhetünk el, hanem olyan munkánk és a szolgálatunk, mint amilyen az életünk. Beszélhet nekem akárki akármit, a felől teljes a bizonyosságom, hogy akinek megoldatlanok anyagi ügyei, az nem tudja munkáját se „jól" elvégezni; aki hűtlen családi életében, az hűtlen a szolgálatában is; aki fellengző, nagyzoló öltözködésében, az nagyképű lesz munkájában is. Olyan temészetes és gyakorlati igazság ez, és mégis milyen hihetetlen vele szemben a legtöbb ember, különösen, ha saját magára nézve kellene gondolnia és vallania.

Neki fogunk dolgozni. Éppen diktálni szeretnék valamit. Nem megy. Érzem, hogy akinek írnia kellene azt, amit mondok, lélekben másfelé jár, figyelmetlen és nincs meg az életközösség. Próbálom magamat türtőztetni, várok a kérdéssel, mert már szinte előre félek a választól. Visz- szaclvastatom, amit eddig diktáltam, nem úgy írta le, ahogy mondtam.

— Mi baja vem? buggyan ki belőlem az egyszerű kérdés.

— Semmi. Igazán nincs semmi bajom. Test sék diktálni, figyelek. — Kapom az előre sejtett választ. A hangsúlyban benne van: Hagy- gyón békét. Ne bántson. Úgyse mondom meg.

Hátha igaza van, gondolom. Megpróbálkozom a „közös“-munkával. Csak nem megy. Hát hogyan is mehetne! A munka-közösség igazán csak életközösségen belül lehetséges.

— Nézze, kérem, legalább ne mondja azt, ami nem igaz. Mondja, hogy nem akarom megmondani az igazat. — Próbálom megoldani a helyzetet.

Jön a magyarázkodás- Nagy nehezen kiderül valami jelentéktelen dolog, de nem az igazi baj, olyan nyakánál előrángatott semmiség. Aztán mérgelődés, sírás, duzzogás, megsértődés stb. A munkának menni kell. Megcsinálom magam, vagy mást hívok segítségül. .. Múlik az idő. Mindenki hibás. Mindenki ellenség. A munka kárt szenved. .. Egyszer csak nem bírja tovább s végül bejelenti, hogy beszélni akar. Folyik a beszélgetés, de úgy, hogy meg is mondta, meg nem is. Nincs felszabadulás. „Nem érdemes őszintének lenni." Végre vagy két hét múlva összetörve előjő, hogy mi volt „akkor" a baj. Elmúlt a drága idő. Nem ment a munka. Örül a Sátán: érdemes volt.

Mennyi kár! És mindezt talán az őszinteség csinálta? Óh, nem, nem. Ne írjuk az őszinteség ravására azt a kárt, amit éppen az őszinteség és bizalom hiánya okozott.

De jó volna megtanulni Pál intését és bizonyságtételét: amint a kegyelmet nyertük, nem

csüggedünk el; hanem lemondtunk a szégyen ta kargatásáról, mint akik nem járunk rosszaságban ..."

....' nő.

Gyülekezeti evangélizáció

Kassa — Állami Kórház.

— Április 16—18. —

Három napot tölthettem újra a kassai Állami Kórházban. Ezen a három napon a protestáns kórházi alkalmazottak és betegek lelkigon- dczásában vehettem részt.

Vasárnap reggel kórházi istentiszeleten prédikáltam, délelőtt és délután a zöldkeresztes védőnőképző protestáns növendékeivel voltam együtt. Hétfőn délelőtt, délután, kedden délelőtt másfél-másfél órai összejövetelen tartottam igemagyarázatot és kedden délután úrvacsorát osztottam. Több személyes beszélgetésre is volt alkalom.

Ezekben az alkalmakban nyilvánvalóvá lett, hogy különleges jelentősége van annak, hogy munkaközben Isten elé csendesednek azok, akik a mindennapi éleiben együtt dolgoznak.

Három alkalommal a gyülekezetnek is szolgaihattam: vasárnap délelőtt, hétfőn és kedde* este hirdettem az evangéliumot.

Békefi Benő- T