Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)

1944-02-15 / 4. szám

Az azonban bizonyos, hogy Isten felhatalmazott bennünket arra, hogy kérjünk akármit s meg lesz az nekünk. Keze nem rövidült meg, füle nem siketült meg kérésünk előtt. Mi az oka mégis annak, hogy néha visszautasítja kérésünket?

A bibliaórán erre a kérdésre a fenti Ige adta meg a választ: „bűneitek fedezték el orcáját ti előttetek, hogy meg nem hallgatott.“ A bűnöm a legnagyobb és egyetlen akadálya imádságom meghallgatásának. Ezért figyelmezteti Pál apostol Timótheust arra, hogy a férfiak tiszta kezeket emeljenek fel harag és versengés nélkül imádságra. Ezért inti Péter a házastársakat, hogy értelmes módon és tisztán éljenek együtt, mert máskülönben imádságaik meghiúsulnak. Jézus is nyomatékosan ajánlja az imádkozó embernek, hogy előbb békéi jen meg a haragosával. A zsoltárírónak is az a bizonyságtétele: „Ha hamisságra néztem volna szívemben, meg nem hallgatott volna az én Uram." (66:18.) Aki bedugja fülét a szegény kiáltására, ő is kiált, de meg nem hallgattatik, mondja a Példabeszédek könyve. Jakab bizonyságtétele pedig az, hogy a kételkedő semmit sem kap az Úrtól.

Az élet és az imádság meghallgatása között valami titkos kapcsolat, és törvényszerűség van, amit nem lehet egyetlen egy imádkozónak sem figyelmen kívül hagyni. Ha nem veszi figyelembe az Igének ezt a minduntalan megismétlődő feltételét, ám magára vessen, ha imádsága meghallgatatlanul hull vissza fejére.

Draskóczy László.

Munka kftzben

Hatáskör és felelősség

— Hát nem bánom, csinálják meg, de én nem veszek róla tudomást.

Hányszor hangzik el ez a megjegyzés a „főnök" ajkáról.

Egy nagy szervezet, amelynek sok intézménye van, azt az álláspontot foglalta el, hogy bizonyos alkalmazott-csoport számára nem engedi meg a nősülést. Ennek az álláspontnak megvolt a maga oka. De felmerülhettek olyan körülmények, amelyek ennek az elvnek a merev fenntartását helytelenné, indokolatlanná tették volna. Az egyik intézmény vezetője erre rámutatott s az adott esetben, az előírás felfüggesztését kérte. A központi vezető kitért a döntés elől. Azt mondotta, hogy a rendelkezést fenntartja, az engedélyt nem adja meg, ha azonban az intézmény vezetője ennek ellenére saját hatáskörében megengedi, vagy elnézi a nősülést, ő — mindaddig, amíg ebből baj nem lesz, — nem vesz tudomást a dologról, de ha bármi zavar származnék belőle, a vezetőt felelőssé fogja tenni a tilalom áthágásáért. Nem hatalmazta fel tehát a vezetői arra, hogy a körülményeket mérlegelje, s annak alapján döntsön, felelősséggel ugyan, de nem azzal a fegyelmi felelősséggel, amelyet egy rendelet, tudatos megszegése jelent, hanem a megengedett hatáskörben tett intézkedés erkölcsi felelősségével. Nem akarta tehát vállalni a felelősséget az engedély megadásáért s annak esetleges következményeiért, de — az általa is indokoltnak tartott — elutasításáért sem. Jellegzetes példája a felelősség hiányának. Pedig az ilyen főnök még messze kimagaslik az átlagemberek közül, akik az adott esetben talán csak annyit mondanának: sajnálom, jogszabály tiltja, nem tehetek kivételt . A felelősséget az ilyen ember sem vállalja, hiszen az elutasításért a jogszabályt teszi felelőssé s nem gondol arra, hogy annak megváltoztatására talán ő is jogosult.

Számtalan ilyen példát lehet felsorolni. A mai háborús életben különösen sokszor fordul elő, hogy a normális viszonyokra szabott előírások betartása szinte lehetetlen. S a legtöbb esetben mégis ilyen fajta félmegoldásokkal, látszat megoldásokkal találkozunk. Egyrészt menekülés a felelősségtől, annak áthárítása lefelé, vagy felfelé, másrészt azonban görcsös ragaszkodás a hatáskörhöz. Semmi áron ki nem adni valamit a kézből, ami hatalmat, vagy tekintélyt, jelent. Tehát kéjelegni abban a jó érzésben, hogy mások felett rendelkezünk, a mi hatáskörünk alá tartoznak, talán tőlük függ jólétük, sőt életük nyugalma, de behúnyni a szemünket, becsukni füleinket, ha arról van szó, hogy érettük felelősséggel tartozunk. Megállhat-e ez az álláspont az erkölcs bírálatában? Van-e erkölcsi alapja annak, keresztyén ember-e az, aki így vélekedik, így él, így cselekszik?

De az éremnek másik oldala is van. Hányszor hallja az ember: „tessék csak rám bízni, vállalom érte a felelősséget". Különösen olyanT kor mondják ezt és olyanok, akik tudják, hogy a felelősség nem őket terheli. És ha megkapják a hatáskört s egyúttal a felelősséget, ez utóbbit szeretik úgy felfogni, hogv ez csak papíron van meg, de az esetleges felelősségrevonást barátságtalan, szeretetlen, elfogult, nem egyszer rosszindulatú tényként tüntetik fel. A felelősséget rendszerint a szánkkal szeretjük csak vállalni. És érdekes, hogy igen gyakran látjuk azt, hogy egy ember azt a hatáskört, amely tényleg az övé, nem használja ki, nem veszi igénybe, hanem kicsinyli, nagyobbat szeretne, persze a felelősséget sem vállalja, de ha nagyobb munkakört kapna, nyílván az is kevés lenne számára. Van egy ismerősöm, egy nagy intézmény alkalmazottja. Főnök is, meg alárendelt is. Csoportfőnök. Az volna a feladata, hogy csoportjának munkáját irányítsa, vezesse, ellenőrizze. Természetesen a felelősséget is vállalja érte. Az előírásnak megfelelően, minden olyan írást, amit e munkacsoport tagja készít, aláírt s úgy küldi azt tovább az ő főnökéhez. Egy alkalommal elkeseredve panaszkodik, hogy „bogarászó" főnöke mindég neki tesz szemrehánvást azért, ha hibák vannak az ilyen munkában. El is ismeri a hibákat, de felháborodással jegyzi meg: „igazán nem érek rá arra, hogy minden apróságot magam nézzek meg." De mjáskor arról panaszkodik, hogy a főnöke nem ad neki elég hatáskört. Valaki megjegyzi, hiszen most is jajgatsz, hogy nem bírod a munkát. .. Az igaz, de méltatlan is hozzám, hogy ilyen részletekkel foglalkozzam.

V