Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-02-01 / 3. szám
Kösösségi munka vagy egyéni lélekmeniés? Isten ki tudja hozni a sötétségből a napfényre azokat a problémákat, melyek minden kor számára a legégetőbbek. Magánlevél fék bekezdéseiből, erre csodálatosképpen teljes lendülettel reflektáló cikkből, aztán nyugtot nem hagyó leikiismeretzajlásból kristályosodik ki a nagy kérdés: mire van nagyobb szükség mostanában, a közösségi munka fokozott iramú folytatására, vagy pedig arra, hogy egyénenként próbáljuk menteni a minden közösségi ápolás mellett is veszni induló lelkeket? Nem riport-igény íratja ezeket a sorokat és nem akar ez az írás teljességre sem számot tartani. Elhagyok minden kínálkozó kitérést, minden szükséges indokolást, bevezetést vagy probléma-feltárást, és kizárólag csak a saját esetemet írom le. Értsen aztán belőle, aki hasonló helyzetben van, és adjon főleg választ! A fellépő nagy kultúr igénnyel együtt kerekedik az a vágy is, hogy környezetünk kicsiny és kicsinyes rétegét túllépve, azonnal a nagy —— és megdolgozásra alkalmasnak ítélt — közösségek elé lépjünk. Színpadra kívánkozunk, ahonnan vélt vagy valódi igazságainkat a rivaldák fényében, a reánk irányított lámpák erősebb világításában kürrölhetjük világgá. Ha kitartásunk is vám bizonyos stiluskészség és mondanivaló mellett, mellőztetés nem fog érni. Meg fognak jelenni cikkeink, könyveink, esetleg még az elismerés egyéb külső jeleit is elnyerhetjük. Ilyen mádon a hírnév növekedtével és az írástechnika fejlődésével — úgy gondoljuk — egyre szélesebb és szélesebb körhöz szólhatunk, a félreértés veszedelme nélkül. Az'án eljön egy józan hajnali óra, amikor felocsúdva nézünk körül világunkban. És meglátjuk, hogy mikor a tömegek irodalmi ízléséről írtunk, akkor tulajdonképpen az analfabétáknál is sokkal veszedelmesebb meggyőző- déses félmúveltek vesznek körül, kik nevelésünk iránt merőben és eleve immunissá tétettek a világ ezernyi ellentétes hatásával, — az erkölcsi eszményeket hirdető szavaink olyan légkörben oszlanak szét, mely minden ízében fertőzött, vert aranynak gondolt igazságaink elvont okoskodások és a lényeg elől való gyáva kitérések. És így tovább. Nem kellemes ez a felébredés. De emberi, és ezért Isten elé kell vigyük. A Biblia ítélete alá kell álljunk eddigi magatartásunkkal. Krisztus pedig megfelel reá, mint mindenre. Az a válasza, hogy Ö egyenkint hívta el tanítványait, egyenkint támasztotta fel a halottakat, gyógyította meg a nyomorultakat, ébresztette fel az alvó lelküeket. És az Ö egyenkinti mu kája csak nagyobb távlatból vált példázattá, mely mindnyájunkhoz szól, sub specie aeternitatis. A közösségi jelszavak iránt — bizony, teljes okkal!—- többé-kevésbbé bizalmatlanná vált minden kortársunk, de mi magunk is. Nem hiszünk a legelőkelőbb folyóirat cikkének sem, ha nem tudjuk biztosan az aranyigazságok mögött a szerző feltétlén őszinteségét, segíteniakarását, önzetlenségét. Sajnos, nagyon is sok okunk van arra, hegy a tetszetős külső mögött könyörtelen önzést, rideg érvényesülnivágyást sejtsünk. S egyre több és egyre beszédesebb jelét látjuk annak, hogy aki igazán érték, akit zsinórmértékül fogadhatunk el magunk számára, elzárkózik a nagy nyilvánosságot jelentő mozgalmi aktusok elől. Látszólag egészen pepecselő foglalkozást űz: elhagyott gyermekeket nevel, kiközösítettéket próbál felemelni a társadalom mostani szédült körforgásából kihulltakat próbál reménynyel, új életkezdés lehetőségének hitével eltölteni. Nem a hideg és üres elefántcsonltorony- attitüdöt dicsőítem én most! Az én ideáljaim megmaradtak közösségekért vérző, ízig-vérig szociális és elveikhez mindhalálig hű embereknek. De éppen a nagyobb nehézségekért, egyben pedig az egyetlen lehetséges és elérhető eredményért szállnak alá a magány mélységeibe, vállalva a sötétséget, társtalanságot, magános halászsorsot. A kockázat, amit viselnek, nagy. A kincset érő időből áldoznak bizonytalan célokért: heteket kínlódnak egy bezárt, tudatlan, bizalmatlan és jéghideg lélekkel, — esetleg teljesen haszontalanul. Ámbár: ki tudhatja Isten útjait! Talán csak a mi szemeinkkel nem látható az eredmény, de egyszer, évtizedek múlva talán, a fáradságosan betakart mag kikéi és termest hoz. Sok értetlenséget és bizonv még fájó szemrehányást is kell vállalnia annak, aki elhagyja a szemre dicsőségesebb, látszatra eredményesebb és mindenesetre hasznosabb kül- és felszíni munkát. Tehetségének elfogyásával, lustasággal, idő előtt való letöréssel vádolják hozzátartozói, és szemére vetik, hogy „egy-két obskúrus alakért“ felhagyott eddigi sikeres publicisztikai vagy egyesületi munkájával. Nem ritkán egyenesen azzal vádolják meg, hogy gyáván megfut a felé előlegesen helyezett bizalom valóravákásának nehézségei elől; „nem ezt vártam tőled", „csinálja más, amit te akarsz s te maradj az eddigieknél" és így tovább. Mert fényes eredmény az egyénenkénti lélekmentésnél nincs. Lassan- lassan ébred a szórványmagyar pislogó ötudata, az Isten irgalmát soha nem hallott ember hite, a léhában a felelősségérzet, a becstelenben a becsület. Csak éppen egy pár értőbb emberrel több van körülöttünk. Csak éppen egy-két fokkal melegebb a világ egy-egy faluban, városban, kinyúlik egy önzetlenül segítő kéz a legkiálíóbh esetekben, akad áldozatot kívánó munkára munkás, van kihez szólnunk és nem érezzük szörnyű társtalanságunkat egy és más vonatkozásban. De mindez csak részben van így. Mert nem sikerül természetesen egész munkát végeznünk, balul sikerülnek legjobbnak, leghatásosabbnak szánt kísérleteink, félreértik szándékainkat. De a jóságban és irgalmasságban legnagyobb Isten mégis jóra fordítja minden esendőségünket, és amit mi rosszul végeztünk, azt Ö egyenesbe irányítja, amit mi helytelenül kezdtünk, azt Ö helyes irányba tereli s amit mi száz ügyetlenséggel és azok alján szemernyi jóakarattal elrontottunk, Ő kiépíti, gyümölccsé érleli. Hihetünk-e hát az egyéni lélekmentés meddőségében, mikor 5
