Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-02-01 / 3. szám
(jaj, de sokszor Megtörténik!), hogy csak másokra értem. A keresztségemet nem törölhetem le magamról. Azzal egészen bizonyosan én kaptam meg a Krisztusnak nekem szóló ígéretét, amelyre rábízhatom magamat, és egyúttal azt az elkötelezettséget is, amellyel én vagyok eljegyezve az Ö hálás szolgálatára. Azután van a keresztségben valami tár- gyias vonás, amellyel nagyon üdvösen egészíti ki az Ige szavát. Az Ige néha megragad, néha hidegen hagy. Az Igéhez való viszonyom ki van téve lelki életem föl és alá hullámzó bizonytalanságainak. A keresztségem azonban elvan tény, amely minden efajta alanyi ingadozástól függetlenül megáll. Ha megtörtént, megtörtént. És ezért éppen a legválságosabb pillanatckban, amikor átmenetileg még az Ige ereje is cserben hagy (látszólag persze!), -- jó egy ilyen fix pontban megvetnem a lábamat. Az Isten pecsétje rajtam van! Nagy áldás van abban a körülményben magában is, hogy a keresztség (mint általában a sákramentum) testileg nyomja reám a kegyelemnek pecsétjét. Ha erre gondolok, ez megóv minden olyan fajta „lelki éleitől“, amellyel vol taképen kivonnám magamat isten keze alól. Mert ebben a földi életben csak olyan „lelki életben" valósulhat meg Isten akarata, amely egyúttal „testi élet“ is. Ha valaha is olyasféle szentséget akarnék követni, amely mellett a testem zabolátlan, rendetlen és fegyelmezetlen maradna, visszaránthat erről a végzetes útról a keresztségem tudata. Isten testileg is lefoglalt a maga számára! És milyen csudálatos vigasztalás is van ebben! Mert hiszen ez azt jelenti, hogy testi életem minden nyomorúsága, faradsága, betegsége, elöregedése ellenére is, Ö az én testemben is meg akarja dicsőíteni hatalmát, már most is, és majd akkor is, amikor „elváltoztatja“ testemet „a Jézus Krisztus dicsőségére“. És befejezésül csak még egyet A „kereszt- ségtudatos“ hívő ember egészen másképen fog nézni másokra is, akik a kegyelemnek ugyanezt a pecsétjét elnyerték. Olyanokra is, akiknek Krisztushoz még semmi komoly közük nincs. Tudni fogja róluk, hogy Krisztusnak annál több köze van hozzájuk. Ha pusztán névleges ke- resztyénségükkel csak szégyent hoznak is az ő nevére, éppen ez is nagyon életbevágó ügye Krisztusnak! És ha tele van az életük bajokkal és bűnökkel ,annál kevésbbé szabad visszahúzódni tőlük, mert hiszen annál nagyobb szükségük van arra, hogy segítségükre legyünk. A ke- resztjségről megfeledkező keresztyén mindig hajlandó lesz a farizeusi, szűkkeblű bírálga- tásra. Közösséget csak olyanokkal fog keresni és vállalni, akikben már megvalósultak a sajátmagáéban is meglevő értékek. Pedig a közösségnek az az igazi lelke, amely inkább elhagyja a kilencvenkilenc „igazat" és elmegy a századik „bűnös" után, mert tudja, hogy annak van reá legnagyobb szüksége. Jó minden nap úgy elindulnunk, hogy magunkkal visszük a felújított tudatát megkeresztelt voltunknak, és jó minden estére úgy elérkeznünk, hogy újra hálát adunk Istennek ezért a nagy ajándékáért is! Dr. Vidor János. jr Ébredés és irodalom ív. Sokat emlegettük s még többet fogjuk emlegetni ezentúl a formát. Eddig azt mondtuk róla: az irodalom (akárcsak a többi művészetek) forma. Még az is, amit tartalomnak szoktunk emlegetni vele való kapcsolatban, csak mint forma jöhet tekintetbe. Mi lehet hát akkor az a sokat emlegetett forma voltaképpen? Legelőször is azzal jöjjünk tisztába, hogy forma magában nincs. Minden forma valamiféle tartalomnak a formája. Az uraságoktól levetett tormák azért hatnak olyan kínosan az emberre, mert szétválasztottak valamilyen szétválasztha- iatlant és most erőltetik a lehetetlent, mintha a tartalom meg a forma nem egyszerre születnének s tartalom úgy bújhatna bele egy már meglévő formába, mint üresen hagyott csigahéjba a csiga. Mondanom sem kell hogy az üres csigahéjakba sem szoktak csigák belebúj ni. Csiga és háza egyszerre születnek. Ezzel a megállapítással azonban még mesz- szebbre vetődtünk a céltól, még kevésbbé értjük a formát. Ha forma nincs tartalom nélkül, kétszeresen érthetetlen egy olyan kijelentés, mint a föntebbi, hogy t. i. az irodalom (s általában a művészet) csak forma. A kétféleképen felállított tétel egymásnak szalad. Látszólagos ez a kétféleség. Művészet általában és irodalom a mi különleges esetünkben egyaránt a szívnek szólnak, a tartalom pedig elsősorban az értelemnek szól, hiszen a tartalmat értjük, nem érezzük. A forma az, melyet a műalkotásokban, tehát az irodalmi alkotásban érzünk, tehát a forma az, amely a szívnek szól. A tudományt értjük, a művészetet érezzük; a tartalmat értjük, a formát érezzük. Az irodalomban csak az a művészet, vagyis igazán irodalom, ami érezhető, tehát a forma. Úgy kell azt is tudomásul vennünk, amit föntebb úgy fejeztünk ki, hogy a tartalomban is csak az igazán irodalom, ami valaminek valahogy formája. Toldi tartalmi kivonata például vitán felül olybá tűnhetik, mint ami „tartalom". Igen ám, de az a tartalmi kivonat a Toldi sorsát meséli el, az pedig Toldi alakját varázsolja elénk teljes gazdagságában, Toldi alakja meg tökéletes megjelenési formája annak a másik tartalomnak, hogy: az alulkerült különb ember fölékerekedik az aljasabbik öregebbnek. Viszont még ez az ösztövér tartalom is forma, hiszen még népmeséink is ismerik ezt a motívumot: a legkisebbik királyfi a végén mégis diadalmaskodik minden ellenségen, akadályon és veszedelmen. Ez a legkisebbik királyúrfi olyan a formák közt, mint a számtanban az egység fogalma. Végső forma, magával a tartalommal egyenlő. 3
