Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-10-01 / 19. szám
w nép nagyon rosszul ismeri azt a szabályt, hogy nem mindenáron a másik víz alá nyomásával kell mentenünk magunkat, majdnem rosszabbul, minit ahogyan mi keresztyének, evangéliumi emberek. 1 A keresztyén ember, amíg az Úristen kegyelmi javainak elosztó állomása, egyúttal gyüjtőtelepe az emberi nyomorúságnak. Nincs olyan jaj, amit ne hallanánk meg, nincs olyan boldogtalanság, ami ne fájna, nincs olyan erőtelenség, amit ne kínlódnánk végig. Itt meg azt kell elismernünk, hogy nagyon nyugodtan, csendesen, észrevétlenül éltünk mi keresztyének. Az emberi nyomorúság, boldogtalanság, erőtelenség nem került annyira a v*lág kérdéseinek elejére, amennyire annak ott volna a helye. Millió és millió kérdés tétetett fel és kapott választ; az emberi nyomorúság, boldogtalanság, erőtelenség kérdései, ha feltétettek, nem a plénum előtt, csak egy bizottság albizottságában hangzottak el és onnan csupán szerény javaslattal mentek tovább. Kérdések egész halmaza, amelyet feltétlenül keresztyén embereknek kellett volna el- kiáJtaniok, nem került elő. Mi 'politikai kérdésnek kereszteltük el a másik ember kínját és ezen a címen nem tartottuk magunkat illetékesnek. Felelősségünk a gyűjtő-állomás felelőssége, hogy egyetlen jaj ne maradjon meghallás nélkül,egyetlen könny se úgy, hogy ne lássuk meg. Ma nem az az idő, amikor nagyon lehet ilyen jajokat elkiáltanunk. De holnap már igen. S a gyűjtő állomásokon néha-néha várni kell, addig, amíg a pálya szabad lesz és indítható a küldemény. Ki mondja el, milyen elesett a magyar élet, ha nem mi? Ki keresse erre az elesett életre a megújulást, ha nem azok, akiknek legjobban fáj az elesettség? Akikben összegyűlt a másik, ember minden keserve. Ezt a sok nyomorúságot más, mint keresztyén ember nem bírja ki. Öt az Úristen tartja. S elhordozható kín csak az, amit a Krisztus hordoz. Dr. Márkus Jenő. Csalódtam Istenben Kálvin az emberi értelmet folytonosan bálványokat gyártó műhelynek nevezi. Mostanában tudatosult bennem is, hogy mennyiszer vétkezem a második parancsolat ellen. Biztosnak gondolt, lezárt, meglepetésektől mentes istenfogalmam, megszokott istenem bálványnak bizonyult. Lelki hatások és külső szorító körülmények nemrégiben számadásra késztettek. Számadó gondolatsoromnak lett végső következtetése a címként felírt mondat. Ismerem az Igét jól: „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok, az én utaim, így szól az Ur!“ (Ésaiás 55:8.) — mégis egyik csalódásomat az okozta, hogy „emberszabású“ istenben hittem. Gyakorlatilag például: bennem gyakorta külön válik a hit és az élet. Hitben, Isten színe előtt helyesen értékelem magam, szívem gyökeréig megromlott embernek, bűnnek, senkinek, de viselkedésemben valaki, előnyös adottságaim öntudatát eláruló magatartású, hiú, beképzelt, öntelt ember vagyok. Istenről is valami ilyet hittem. Csak mondja, mondja, hogy nincs bennem semmi jóság, haszontalan szolga vagyok, de azért erre is, arra is tekintettel van, a velem való bánásmódjában. — Sorozatom pofonok nyomán ocsúdtam csak fel, hogy Isten ezen a vonalon sem ember (IV. Mózes 23:14). „Azt gondolod, olyan vagyok mint te?“ (Zsolt. 50:2L) —■ kérdi. Bizony Ő Isten és ha azt mondja nekem, hogy „alábbvaló vagyok a semminél“, (Zsolt 62:10.) akkor úgy is bánik velem, mint semmivel: nem vesz figyelembe, félre tesz, megaláz, sőt elhagy. * Azután nagy rokonságot érzek az em- mausi tonítványokkal: „Pedig mi azt reméltük, hogy Ö az, aki meg fogja váltani az Izráelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek.“ (Lukács 24:21.) Nem ha;mad- napja, hanem harmadévénél is többje, hogy tudomásul vettem Krisztus értem való kereszt- halálát és bizony nem így gondoltam, reméltem ezt a bizonyos keresztyénséget sem belső állapotomban, sem külső körülményeimben. Megváltott élet? Tisztaság, szentség, szabadság — és én mindég förtelmesebbnek, úndorí- tóhbnak látom magam elszellemiesedett „hívő“ bűneimmel. Megváltott élet? Azt reméltem, hogy harc és tehermentes életű, protekciós Lieb- lingje leslek Istennek, — és? nem hogy nem így lett, hanem ráadásul vállamra tette könnyű és gyönyörűséges, de mégis csak iga igáját. Folytathatnám még milyen, becsapottnak éreztem magam, mikor kiderült, hogy Istennek főügye nem az én idvességem, hanem az Ő dicsősége, hogy meglepett, mikor emberek megalázása elől Hozzá menekülve az ő hatalmas kezét kellett fölfedeznem a nem kellemes, sőt megvádolt emberi eszközök mögött. Hát ide jutottam olyan lelkes indulás után. Meglepett, csalódott keresztyén vagyok. Mit csináljak? Abbahagyjam? ,,Vájjon ti is el akartok-é menni?“ — kérdi Jézus a „kemény beszéd“ után is vele maradt tizenkettőtől. Vájjon van-e más utam, élet- megoldásom a Krisztuson kívül így csalódottan is? Bizony így is csak Péterrel együtt felelhetek: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad.“ (János 6:68.) Nincs más lehetőség, mert: „Nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, amely által kellene né- künk megtartatnunk.“ (Csel. 4:12.) Ezzel azonban a csalódások sorozata nincs lezárva. Vannak megrendítőbb, mélyebb csalódásaim is. Négy hosszú hónapon keresztül pergett le rólam Isten minden ítélete, vigasztalása. Hiábavaló volt kemény szívemnek minden igehirdetés. Szorongva gondoltam laposodó pénztárcámra. Isten következetes. Ha nem keresem az Ő országát és igazságát, anyagi szükségeim sem 3
