Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-01-15 / 2. szám
(És. 28:12.) Voltak közöttünk igazán meglárad- tak: gyermekük életéért aggódva viaskodó szülők, férje nyomorúságát már roskadva hordozó, meggyötört asszony, élete megoldását kereső tanárnő és a töbibek. S szólt a parancs: „Nyugtassátok meg!" Tanács, ítélet, vád hangzott el; megnyugvás nem jött. Végül már ingerlődéit, bosszankodott majd mindenki: minek így élire állítani a dolgokat, nem ilyen szokott lenni az összejövetel, — de megnyugvás csak nem jött. Kiderült, hogy idegen az egymásért való felelőség, egymás terhének személyes teherként hordozása, az egyes testvérekkel való együttszer;- vedés. Pedig ez „élite" keresztyén társaságnak gondolta magát. Ide kívánkozik a harmadik kép is. A Ramuz írást nekem küldő barátom nem meri azt odaadni lelkipásztorának, mert hiszen neki éppen az a baja vele, mint a mészárosnak. Ott áll egy nehéz magyar bástyán őrt, erőt fogyasztó, lelket emésztő, kínos munkában. Jó volna támaszt, erősítést kapni. Nem malasztot, erőt! Nem udvarias elismerést, hanem a szívnek kegyelemmel való erősítését. Nem felszínes társadalmi érdeklődést, hanem közösséget felemelő szereteted Nem prédikációt, hanem személyes gondozást. Nem kapja. Sőt már ott van, hogy nem meri még igényelni sem. Néhányszor már megsütötte az ujját. A beteg nem mer az orvoshoz menni, mert az orvos mindenre hajlandó: vetni, aratni, vadászni, politizálni, rejtvényt fejteni, esetleg még közegészségügyi problémákról is elbeszélgetni, de egyes beteget megvizsgálni, neki való receptet írni, gyógykezelni nem. Bocsánat, nem orvosról van szó: papokról, Krisztus szolgáiról, Isten titkainak sáfárairól. Most vészéin észre, hogy engem is zavar valami. Ami a barátomat is zavarja, hogy nem- szabad, nem illik a lelkipásztort kritizálni, vagy vele szemben igénnyel fellépni. Hajlandó lennék elbeszélésbe rejteni, burkoltan mondani az igazságot. A magyar közéletnek egyik legsúlyosabb problémája, egyik legmélyebb sebe, egyik legtragikusabb ‘nyomorúsága az, hogv gondozatlan, hotfv olyan, mint a pásztor nélkül való nyák Árván, elhagyottan, magukban sírják, kínlódj ~k megoldatlan életüknek kísértésteljes kérdéseit. A Kis-Alföldről kétségbeesett levél jött. Egyszerű, ébredező emberek kusza írásával írva. Minden betű sír és zokog. Éhesek, a lelkűk éhezi és szomjúhczza az igazságot. Bűneik égetik őket s keresik a szabadulást. Járjak a templomot, de ott nem róluk van szó. Politika, szóvirág k. Járnak a „bibliaórára“. Ott meséket és elbeszéléseket s gazdasági tájékoztatást, olvasnak. Volna egy út a kielégülésre. Hívják is őket a: szektá- sck. Oda nem akarnak menni. Azoktól félnek. Mit csináljanak? — kérdik sírva. Megv a válasz: imádkozzanak a lelkészükért. Álljanak meg. Kerüljék cl messze a gyülekezetét és egyházat bomlasztó idegeneket és hűtleneket... S vájjon megoldódik a helyzet? Hát mégis csak akár roszul esik, aká nem, nézzünk szemébe ennek a kérdésnek. — Hűtlen pásztorok, akik keze kö- 4 zött pusztulnak a juhok, elragadozzák a farkasok. Az evangélium világosságát eltakaró prédikátorok, akik a maguk bölcseségével, innen- onnan összeszedett „világi tudományuk" egyvelegével, politikával és, ki tudja még, mivel, — hát igen, kimondom, — hamisítják az Isten Igéjét. Szervező, tömegekre tekintettel lévő, titkár típusú, bennfentes misszionáriusok, akik ügyet, mozgalmat, egyesületet csinálnak az evangéliumból. Divatos, magukat ajánló, propaga d sta evangelizátorok, akik lelkesítik a tömeget s veszni hagyják az egyest. Hát nem bűnei ezek a magyar életnek? Hát nem Isten verése, átka ezek rajtunk? Sírjunk, jajgassunk: bűneink miatt. Bűneink miatt ver Isten minket hűtlen pásztorokkal és hamis prófétákkal, elmélkedő s nem élő keresztyénekkel. Isten legyen irgalmas nekünk! 3ékeli BenőHoxxásxólás a „Csodaváró könyörgés” c. cikKifex* 11. Olvastam dr. K. Tompa Arthur „Csodaváró könyörgés" című cikkét, szeretnék hozzászólni. Azt olvasom, hogy a hit Isten rendeléseiben megnyugvás, tehát lehet-e kérni a gyógyulást? Isten az Igében számtalan helyen szólít fel bennünket könyörgésre és amikor eléterjésztjük kéréseinket, ez nem jelentheti azt, hogy nem akarok megnyugodni Isten akaratában, vagy hogy az Ő hozzám alkalmazkodását várom, hanem azért ■vérem, mert Isten maga adott szabadságot nekem arra, hogy kérjek. Isten a szenvedést sokszor fenyítésnek, hívásnak szánja, (Jel. 3:19.) és úgy jó, hia ezt megértem. Hogy betegségben is lehet Istent dicsőíteni — sok esetben inkább, mint egészségben — azt magam is tapasztaltam, amikor három hónapig ágyhoz kötött beteg voltam. Hogy a gyógyulás felszabadulást jelent és az egészség állapota természetesebb a testben élő ember számára, az kétségtelen. Ezért az a meggyőződésem, hogy minden esetben kell kérni a gyógyulást és hogvha Isten jónak látja elvetni a kérésemet, mint Pál, vagy Kálvin életében, akkor kell megnyugodnom az Ő akaratában. Kaszap István sírjánál történt gyógyulással kapcsolatban kérdezi a cikk írója: „Vájjon kivételes nagy, mély és szent-e az a csodaöyógyuiás- sal jutalmazott hit...?“ Én úgy tfondolom, hogy az nem „igaz hit", azért nem, mert eredményké it ember kapja a dicsőséget. Az Isten azt mondja: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején és megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem.“ (Zsolt. 50:15.) Az élő apostolok Jézus nevében gyógyítottak, de sehol nem olvassuk az Igében, hogy haláluk után sírjuk csodatevő erejű lett volna. Jézus hallgatói közül egy asszony Máriát * A kérdéses megbeszélést tovább folytatjuk. így még mások, hozzászólását is szívesen vesszük. Majd a bibliai, református álláspontot is megírjuk. fSzerk,)
