Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-01-15 / 2. szám
sik a népi-eké. Az urbánusok a nyugateurópai műveltséget féltik a népiektől, a népiek azzal vádolják az urbánusokat, hogy idegen szellem járma alatt nyögetik, senyvesztik, sőt emésztik elfelé a magyar géniuszt. A magyarul-magyar formákat a népi írók tűzték jelszóul, sőt programúiul, mintegy kokárdaképen szívük felé, táborukban különben is sok az igazán népi származású, kevés iskolájú, úgynevezett őstehetség. De mintahogy mindebben nagyon sokszor nagyon sok az akartság, az urbánusok formái közül sem hiányoznak a magyar formák a nyugateurópaiak mellett, sőt gyakran azok rovására sem azon egyszerű oknál fogva, mert az urbánusok is — magyarok, a forma pedig igazi tehetségeknél belülről kifelé alakul. Az sem tagadható, hogy közben a népiek is bizonyítani szeretnék nyugateurópai mérték alatt is arravalóságukat, ilyenkor meg ők tesznek engedményeket a másik oldal felé, hol akarva, hol akaratlanul ismét csak egy igen egyszerű oknál fogva — hiszen ők is Európában élnek és költenek. Mind a két tábor éhezi és szomjúhozza a megoldást, mert mind a két tábor elégületlen a meglévő helyzettel. Mind a két tábor irodalompolitikai életet él irodalmi helyett, harcos formák közt hirdeti a maga igazát egyedül helyes;íea és csalhatatlannak, minden egyén elsőnek, legnagyobbnak, sőt egyedülinek véli és kiáltja ki önmagát. Mindezt nem tenné, ha nem kételkednék ebben is, abban is. Költői életműveik viszont határozottan visszaesést mutatnak Ady színvonalához mérten és elnémulása óta. Milyen szép verseik vannak pedig. Szépek és —• mozdulatlanok. Olyanok, mint a százesztendő óta alvó királykisasszony, amíg csak urak, úrfiak, válogatott cigánylegények erőlködtek nagyhiába, hogy bejuthassanak hozzá. Olyan akárcsak Csipkerózsika, mielőtt a Krisztusxövis eleven sövény kétfelé nyílt volna a királyfi előtt, hogy behatolhasson rajtuk és élet- recsókclhassa a szépséges hétalvót. Szépek a mai versek és mozdulatlanok. Várják az ébredést. Karácsony Sándor. (Folyt, köv.) — A „MAGYAR ÉBREDÉS“ DIAKONISSZA TESTVÉRE AZ testvérei a karácsonyi ünnepeket és az újesztendő első napjait együtt töltötték a nyíregyházi Evangélizáló Otthonban. A pihenésen kívül külső szolgálataikkal kapcsolatban felmerülő kérdéseiket közösségben beszélték meg, hogy a kérdések tisztázásával jobban felkészüljenek szolgálataikra. Most már mindenki visszatért munkahelyére. Ne feledjünk el imádkozni értük. Ök helyettünk is dolgoznak! — A „MAGDALÉNEUM“ nehéz szolgálata iránt mindig legkevesebb az érdeklődés. Jelenleg négy gondozottunk van. Voltak rövid időt ott töltők. Imádságainkban hordozzuk ezt a szolgálatot, hogy Isten győzelme látható, valóságos legyen a leányokban. Mégis elmondom — Nyílt válasz magánlevélre. — A napokban kedves levelet kaptam Erdélyből. Sok kedvesség és melegség áradt belőle. Régen találkoztunk s jól esett testvéremnek elmondani, éreztetni gondolatait, helyzetét. Ö maga írja: „Az egész levél üdvözlés és szeretet.“ Levele mellé egyik napilapunk január elsei számában megjelent elbeszélést küldte el a következő megjegyzéssel: „Az újévi újságban talál- lám ezt a Ramuz-írást. Elküldöm neked, mert tudom, hogy téged is megragad ennek a pesszimista írásnak a varázsa; a mi lelkészünknek nem merem odaadni (pedig ő igazán okulhatna belőle!), mert — s joggal! — célzást találna benne.“ Az írást elolvastam. Nem annyira pesszimistának, mint ítéletesnek találtam s ez az ítéle- tesen életes hatása azzal együtt, hogy küldője nem merte saját lelkipásztorának odaadni, nem hagy nyugtot. írnom kell róla. C. F. Ramuz, a mai svájci francia irodalom egyik legkiválóbb ja, Az eskü c. elbeszélésében elmondja Berthollet mészáros történetét. Két gyermeke, majd felesége is meghal s kétségbeesett bánatában beveti magát a Sarine-ba. Kimentik. Meglátogatja lelkipásztora, akinek szavára felolvad, együtt imádkoznak s megfogadja, hogy többé nem tesz ilyesmit. Visszakapja életkedvét s újra munkás ember, lesz. Ha előjön a kísértés, felkeresi papját, s megkapja újra az erőt. A pap elkerül a faluból, új, fiatal lelkész kerül oda. Ez nem tudja felvenni gondját, nem érti meg lelkiállapotát; mikor szükség lenne vigasztalására, nem ér rá. A mészárosnak mindig súlyosabb lesz a helyzete. Végre beszélni tud a lelkésszel. Felmentést kér esküje alól; az nein érti meg, kitérő választ ad. A következő kísértés alkalmával még egy próbát tesz. Este van. A lelkész nem fogadja, hiába kéri, a cseléd be sem bocsátja. A kísértés győz, a mészáros a befagyott Sarine-ba veti magát. Meghal. Ennyi az elbeszélés rövid váza. Óh, mily rettenetes, hogy ez nemcsak Svájcban, hanem nálunk is mennyire így igaz! Mennyi mindenre ráérünk, mennyi mindent csinálunk, csak arra nem jut időnk, kedvünk, erőnk, hogy pusztuló, veszedelembe sodródott egyes lelkeken segítsünk. Mi, lelkészek prédikálunk, szervezünk, adminisztrálunk, „mísszionálunk“, újságot szerkesztünk, cikkeket írunk, könyveket adunk ki, kon- ferenciázunk s közben mellettünk, sőt, ha komolyan vesszük a dolgot, miattunk pusztulnak emberek, mennek tönkre életek, dőlnek tragédiába sorsok. Együtt voltunk közösségi összejövetelen olyanok, akik az „ügyet“ szeretjük, az „ügyért“ áldozatot hozunk, az „ügyért“ dolgozunk. Szeretünk egyült lenni s jó is együtt, csak most történetesen eleven és ítéletes volt az Ige, az épeit aznapi rész. Én magam kevésre készültem, a többiek is valami megnyugtatót vártak, kerestek, aztán szólt az Ige: „Ez a nyugalom, hogy nyugtassátok meg a megfáradottat és ez a pihenés!“ 3
