Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1943-07-15 / 12. szám

nem valóságos szabadulás, mert nincs-meg a feltámadásnak, a test megváltásának és a második Ádám mennyei ábrázata hordozásnak rem.éry- sége. Éneikül pedig mit ér az, ha megbocsáttattak bűneim? Csak megoldaXlan »megoldás«, ami pedig nem jelent örömet és felszabadulást.

Óh, mennyi ilyen, az örök élet, a feltámadás, a megdicsőülés kérdésével nem foglalkozó, azokat nem hívő, az odafölvalókat nem kereső, nyomorult »hívő« ember komprommitálja ma közöttünk a keresztyénséget!

BÉKEFI BENŐ.

Theologus hiány és theologus képzés

Sokszor eszeimbe jut az élet furcsa játéka, amikor néha megtréfál bennünket. Manapság meg épen sok okunk van arra, hogy logikánk csődjét szeimtől-szemibe láthassuk. A megdöbbentő csupán csak az, hogy épen mi, az Ige népe és az Ige siolgái nem vesszük észre logikánk fonákságait, épen mi felejtkezünk el arról, hogy az életnek egyetlen egyenese van és ezt az Evangélium mutatja, egyetlen tiszta logikája;, az, ami Kijelentés síkján fekszik és ahhoz igazodik, minden más a Sátán árnyékában áll.

Ez a mi tévedésünk pedig abban mutatkozik meg, hogy mi is e világ fiadnak feje szerint okoskodunk, számunkra is az igaz, amit a közvélemény, a világ szentesít. Nem etmélo.ben tartjuk igaznak e világ látását, hanem cselefce- teinkben. Áll ránk az' Ige szava: »Amit mondanak, megcselekedj ét eik, de cselekedeteik szerint ne cselekedjetek!«

Mi volt egyházi életünk egyik nagy tréfája? Hát a theológuslk épzés! Még élénkéin emléke lünk a nagy vitákra: hogyan kellene lecsapolni a theoloigus-árvizet, még szánkban a keserű íze az átképző tanfolyamoknak, amikor theologuí ainik albérletbe kerültek a preparan- diiiáikra, sőt tudunk különös körlevelekről, amelyek egyházfői bölcseséggel kijelentették az avatási a jelentkezőknek, hogy »kívül tágasabb«, a fiatal lelkészek későd házassági lehetőségiéiből támadó nehézskegre kiváló orvosság a hidegzuhany stib. Szóval emlékezünk azokra, amik igazolták, hogy a hitetlenség kovásza milyen furcsa utakon csempésződik be az egyház életiébe. Képes például elhitetni, hogy nem igaz Jézus tanítása: »Az aratni való sok, az arató kevés!«

Theoiogusképzésünket, a felvételi szigorításokat is arra 'állítottuk be, hogy minél inkább elriasszuk a tolongóka t. Az elriasztás kettős módja a képzési idő meghosszabbítása és a felvételi rostáik felállítása volt. Egyik felől sem óhajtóik vitába szállani az ügy é harcosaival, setm a hozott rendelkezések várható fcö- ve.ikeziményeiivel. Ennek nincs értelme. Majd kiforogja az idő, majd kiderül a nehéz idők villámfényénél, hogy a fheologuslképzésneik és felvételnek más útjai is lehetségesek, mint smilket felállítottunk. Arra meg épen nem vál- 2

lallkoznék, hogy két kiváló professzorunk fa- kultásközi emiékedésébe kapcsolódva bizonygassam az egyetem vagy az akadémia elsőbbségiét, alkalmasabb voltát. Ez már csak azért is meddő volna, mert maholnap odaju‘hatunk, hogy a középiskoláikbeini benyújtjuk kérvényünket a tanulóknál: méltóztassatok Theolo- giára jönni, szükség esetén ingyenes tanulásról is gondoskodunk, tanulmányaitok elvégzése után, mint a hittudományok bajnokai, fűthető szószéket kaphattok, erre, erre uraim!

Megkaptuk mi Istentől erre a cudar hite - lanségre a feleltet sokkal hamarabb, mint hittük. Kiderült, hogy mégis csak az az igaz, amit a Biblia mond: az arató kevés! És rém az, amit mi állítottunk: túltermelésünk van! A kérdés csak az most már, hogy elgor.do.kod- tunk-e eléggé azon a feleleten, amit kaptunk?! Sajnos, nem nagyon látszik. Ezt pedig abból gondolom, hogy ijesztően sokat bizunk a magunk ítélőképességére és feleli óbb csala.lkoz- hatatLannak tartjuk, rostáinkat, pedig ha valahol nincs semmi helye ezeknek a szelektáló fogásoknak, akkor a theolcgusoknál nincs. Ilyen dolgok jutnak eszembe többek között: Ismerőseim között nem egy akadt, akikről :m- foaii ítélettel azt gondolhatták volna, hogy »nem alkalmas a papi pályára« és most úgy kimerem eket, mint hűséges, ériékes, alázatos szerszámait a kegyelmes Istennek. Tékozló liláknak látszottak és csodák csodájára valóban azok lettek, hazatérőben. Több olyan arc jön elém, akik mindig »otthon voltak«, derék, jó fiuk, tip-top jámbor keresztyének, még patsatírozták is volna némelyiket és imé akadt köztük nem is egy, aki elmaradt az fiion, aki kiváló képesítéssel a tudományban nem mulat s: 'rumit, csillogó érdemrendjei mögöt : barlangi sötétség ásít, vagy nagy buzgalma ázsiai lomhasága bénult valahol egy gyülekezetben. Azon meg épen derülök, hogy annakidején föbbed- magaimmal botfülű voltam s akkor tört ki a járvány a theologián, hogy csak azok vehetők fel, akiknek jó a hallásuk. Persze, nem lelki hallásról volt szó, ezt nem tudták volna megállapítani, hanem arról, hogy jó pótkántor lehetné majd belőlünk!

Szóval valahogy úgy van, hogy ismerek kiváló eszű cinikusokat és elégséges képesítéssel induló pompás munkásokat, az akadályversenyre 'elegánsan elbocsátott versenylovaikat és nehézmozgással induló, aztán kifinomodott, szívós igáslovakat. Mindebből látom, hogy igen furcsa viszony van a legtöbb esetben Is'en bölcsessége, elhívó választása és a mi logikánk által felállított külső képességvizsgálatok között. Azt is érzem, hogy a hangsúlyt nem az V. évfolyam beállítására kellett volna tennünk, hanem valahova »a mélyre kellett volna eveznünk!« Isten Igéjét kellett vona mélyebben, reálisabban és az Ige fényében az egyház életét, a mindennapi életet kellett volna megvizsgálni, megismertetni és együtt megismerni. Nem az lg érői keli sokat tanítani, hanem, az Igét kellene jobban megismerni, alázatosabban megismerni, azután az Igében az életet minden