Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1943-05-01 / 7. szám

napirenden lévő nagy kérdései, a fronton harcoló magyar katona mindenképen előbbreváló ügyek. Ezt ma Magyarországon senki nem tagadja elvben, szóval pedig még kevésbbé nyilatkozik ellene teremtett lélek. És mégis hazug a sorrend, háborús gondok alatt a nagy iöobség nem ezekre az utóbb felsorolt nagy kérdésekre gondol, hanem az előbbiekben bővebben fejtegetett gondokra. *4 cím is ezt juttatja eszünk be, legyünk őszinték.

A baj az, hogy nem igazi értéküknek megfelelő rendben tekintjük a dolgokat éi nem is élünk velük a helyes rendben. Hol tartana máskülönben Isten országánan ügye! Mindenki gondolkodás nélkül rávágná, hogy azé az elvi- latnatatian legelső hely, de vájjon merjük-e komolyan állítani, hogy életünkben, legiöo- oünk etet ében, Isten országának dolgai zik mindennapos gondjainkat és a közösség ügyével kapcsolatos• aggodalmainkat?

E lapot közrebocsátó közösség egyszer megbeszélést tartott e tárgyról: a fő dolgokat az okét megillető első helyre! Tény az, hogy a rangsor ma is helytelen, azaz emberi. A magyar ébredést késlelteti, aki ezt letagadja. A tényekkel nézzünk szembe, ne akarjuk őket szép szavakkal elkendőzni, mert ítélet van erre: »Ha valamely hazug és csalárd hazud néktek, ezt mondván: prófétálok néletek a borért vagy részegítő italért; az kedves próféta e népnek.« Legyünk reálisak a tények regisztrálásában és azok ellenére merjünk imádkozni Istenhez, Akinél minden lehetséges. A dolgok ujazi elrendezése is.

Hallgatás közben

Mostanában többször hallgathattam igehirdetést. Az olyan ember számára mindig külön élményt jelent ez, aki maga többször igehirdető, mint igehirdetést hallgató. Az igehirdetések hallgatása alatt és után ébredt gondolataim »jegyzet«-be kívánkoznak.

Szeretett és komolyan tisztelt igehirdetőt hallgatva, mellettem álló két ember megjegyzése ütötte meg fülemet: »Nagy szavak« .. . »Még hozzá üresek« . . . Igen, nagy üres szavak. Van a mi igehirdetésünkben valami, ami túlozza a dolgokat. Azért van az, hogy elszakadt a valóságtól s az élő embertől. Evangéliumi nagyotmondásokkal próbálunk propagandát csinálni Krisztusnak s a Krisztusban való életet valahogy olyanféleképen prédikáljuk, ahogy magunk sem éljük azt. Beszélünk túláradó szerétéiről, azután körülöttünk egy csomó ember szenvedi, hogy nem árad belőlünk ez a szeretet. Hirdetjük a mindenen átható, Krisztusban nyert békességet s túl sokan úgy ismernek bennünket, mint ideges, nyugtalan, békét len embereket. így legszentebb meggyőződésünk is nagy, üres szavakként konganak.

Fájdalmasan érintett, hogy még a z ejva n- g éli umból is ítéletet csinál iánk. Kétségtelen, kell az igehirdetésnek ítéletet is

hirdetnie, mert van Istennek ítáletes mondanivalója. De azért, mégis csak, sőt annál inkább rettenetes a megfeszített Krisztusról ítéletet szövegezni. Krisztus a kereszten bűneinkért halt meg, ott éppen az ítéletet szenvedi el helyettünk, s azokért, akik még ott .is vétkeznek, szidalmazván és gúnyolván öt, imádkozik: »Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekesznek.« Hogy lesz ebből a teljes és tökéletes evangéliumból ítélet? Miért kell még a váltság tényét, Krisztus keresztfáját is az ítélet dorongjául használni az egybegyűltek nagyobb lelki épülésére? Ugyanez történik a húsvéti örömhírrel is. Hány igehirdető ajkán még abból is ítélet lesz, hogy Krisztus feltámadott. Tudom én azt, hogy van szidnivaló a világon, a hívőkön, az egyházon, a templomba nem járó, a templomba járó, Bibliát nem olvasó, a Bibliát olvasó, mindenféle rendű és rangú embernépségen, jómagámon is épen elég. De azért mégis valami nagy tévedés van e körül, mert amikor Az, akinek igazán oka, joga volna ostorral fenyíteni, azt teszi, hogy helyettem szerelmes Fiát, a Krisztust adja halálra s Vele itatja ki a pohárt, hogy nekem békességet hirdethessen és bocsánatot adhasson, amikor a legnagyobb csodát megcselekszi, a halálra adott Fiát feltámasztja megigazulá- somért, hogy legyen kit segítségül hívnom nyomorúságaimban, — akkor az igehirdetők éppen ezekkel a kegyelmi tényekkel, váltság cselekedetekkel bunkóznak agyon. Nem tehetek róla, de én kínosan úgy érzem, hogy itt valami végzetes félreértés van az evangélium megértése és az igehirdető feladatának értelmezése körül egyaránt.

Miért nem arról beszél az igehirdetc, amiről beszélnie kellene? Nagypénteken miért az igazság martiriumát dicsőíti s miért kapok én ki, mint igehallgató, hogy én nem tudom meghozni a legnagyobb áldozatot? Húsvétkor, Krisztus feltámadásakor miért kell Krisztus rablásról (rettentő evangéliumi nagyotmon- dás!), a halál problémájáról, a nemzeti megújulás lehetőségéről és a halhatatlanságról való dörgedelmeket és eszmefuttatásokat hallgatnom s kikapni azért, ha járok templomba, ha nem járok templomba, ha olvasok Bibliát, ha nem olvasok Bibliát? Hova lett a bűneimért való isteni elégtételnek, az óemberünk ő vele együtt való megfeszítésének hirdetése s annak a bizonyossága, hogy legnagyobb megpróbáltatásom között is bizonyos legyek afelől, hogy engem a pokoli aggodalomtól és gyötrelemtől megszabadított? Miért nem közöltetik velem a nagy haszon, hogy Krisztus feltámadásával a halált meggyőzte, hogy minket részesévé tegyen annak az igazságnak, 'melyet halálával szerzett, hogy az Ő ereje minket is új életre támaszt, hogy Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunknak bizonyos záloga?

Csőd ez, kérem, rettentő nagy csőd! S valahogy úgy érzem, nem lehet rajta segíteni... ha csak az Isten nem könyörül rajtunk.

7