Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1943-03-01 / 3. szám

és a cárné teljesen a befolyása alá jutottak. Sok meggondolkoztató tárult elém ebből a könyvből. De legmélyebb benyomást egy jelentéktelennek látszó részlet tett rám. Amikor a szerencsétlen Miklós cár elhatározta, hogy az orosz alkotmány utolsó darabját, a dumát feloszlatja, a rendelet aláírása után a cár és a cárné térdreborulva imádkoztak és Isten áldását kérték e lépésükre. Valószínűen ennek a lépésnek volt egyenes következménye, hogy az egész cári családot kiirtó szörnyű forradalom megindult. íme pedig — imádkoztak! Vigyázzunk- Az imádság nem arra való, hogy mindent takarjon. Az imádsággal nem lehet mindent jóvátenni és áldásával kísérni a mi terveinket és elhatározásainkat. Az igazi imád- s ág elsősorban arra való, hogy Isten akaratát kitapogassuk.

Mi az Isten akarata velünk? Minden hívő és imádkozni tudó magyarnak sokszor oda'kell esni magános csendességében is, testvéri közösségekben is Isten lábai elé és kérni, keresni, kutatni: Uram, mit akarsz velünk? Még a tudatlanság sem mentheti azt az arcátlanságot, amelyik Istennek utasításokat akar adni, ahelyett hogy az ö utasításait elfogadná. Az imádságban engedebnes odasimulás van isten akaratához. Oda szoktuk biggyeszteni az imádságaink végére a »Jézus Krisztus nevében«-t. Az Ő nevében imádkozni azt jelenti, hogy úgy imádkozni. ahogy Ö tanított s ahogy az ö Lelke most is tanít.

Ezt a kereső és engedelmeskedni vágyó és az ö szabadításáért esengő imádságot Isten sohasem hagyja meghallgattatás nélkül. Az ilyen imádkozókat odafordítja az 3 Igéjéhez s min- denekfolött abban felel. Mi az Isten akarata velünk? A pusztulás? Semmiképen nem. Mi már nem tizen és öt vénén vagyunk, akik az Ő Iaéjéből nemcsak ítéleteket, hanem ígéreteket kapunk. Most éppen azt az ígéretet, ami már volt egynéhányszor élet-halál mesgyén magyaroknak- szóló. »Mit mondunk azért ezekre? Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?«

Honnan tudjuk, hogy »Isten velünk«? Csupán csak onnan, hogy az ő tulajdon Fiát nekünk is adta s vagyunk mind többen az Ö kegyelméből magyarok, akiknek Ö valóban Megváltója és Ura. Ha az Isten már annyi magyar ébredést adott, mint amennyit adott, bizonyára nem tévedésből s nem is véletlenül tette ezt. Az Ö Fiában igaz megoldását adta a mi máskép megoldhatatlan életünknek. A Jézus Krisztusban megoldott életű emberek a j el elc. Jelei annak, hoay Isten jövőt készít a mi magyar népünknek.

(Nem volna jó ezeket a jeleket szaporítani? Pl. a nyíregyházi konferencián!)

ÉERECZKY ALBERT.

A másik ember

Beszédeikben, uj ságciklkekben, politikai programmofcban, a társadalmi kérdésről szóló munkákban egyre gyakrabban előforduló szó: a közösség. A »közösségi gondolat -megvalósulását« emlegetik, követelik és ígérik. Ami azt mutatja, hogy a közösség problémái egyre égetőbbek, viszont megoldásuktól még m.ndig nagyon messze vagyunk: különben nem kellene 'annyit emlegetnünk a közösséget. S ennek sok önzés és szándékos ellenálláson kívül az t* oka, hogy sokszor a jószándékú embei tudja hintelemében, hogy hol fogjon azonkívül, hogy talán ő is beletartoz, dolga neki a közösséggel? Közössíé g —• fogalom, valami hatalmas, nagy dolgot j úgy érezzük, amivel álla mfér fiáknak és j kusofcnak dolguk törődni, amihez mi kis c rek vagyunk. Nehéz is elképzelni: sok em tömeget szoktunk látni, de az nem azon közösséggel: Nincs róla tapasztalatunk, a reggel az utcasarkon, az egyetemien, azuté kávéháziban, színházban, pályaudvaron sí sem a közösséggel találkozunk, beszélgetünk, tárgyalunk, hanem az ujságosfiúval, az altiszttel, a professzor úrral, a pincérrel, a jegyeze- dővel, Kovács Palival, Nagy Pistával, Mariska nénivel, Jancsi bácsival, azaz mindig egy bizonyos másik emberrel.

Amíg hát csak közösségről beszélünk, az elvont fogalom leple alatt saját életünk magyom közösség-ellenes maradhat, akarva-akaratian. Azt kell megtanulnunk, hogy ne a megfoghatatlan és sohasem látott közösségre gondolj uník, hanem a másik 'emberre, akivel viszont léptem nyomon találkozunk, akár ő nyit időnként ránk, akár mi kopogtatunk nála, akár valahol házon kívül kereszteződnek útjaink.

Az automatába bedobja az. ember >a húszast, a gépet vagy motort elindítja s azután várja az eredményt. A gép csak ebből az egy szempontból érdekel: arra való, hogy engem kiszolgáljon, javíttatná csak akkor fogom, ha az érdekem kívánja, különben semmi közöm hozzá. A hideg, lélektelen masinával -való viszonyom teljesen egyoldalú. Rendben is ven ez rgy a gépek tekintetében. Az. nincs azonban rendben, amikor az emberek is ilyen személytelenné, a magam kiszolgálásán túl közömbössé, idegenné, szinte masinává válnak a számunkra. Különösen az- uniformist viselő emberek ember voltáról könnyű megfeledkezni. Kinek jut eszébe, hogy (ha talán nem minden úgy megy, ahogy szeretnénk), annak az egyenruhába bujtatott embernek (legyen síoff'őr, pincér, villamos- vagy vonat-kalauz, portás, szobalány, postás, rendőr vagy altiszt) épp úgy lehet adóssága, fájhat a foga, beteg esetileg otthon valakije, kínozhatja ezer gond és báj, mint kínoz miniket, Magunk 'számára megkívánjuk a megértést, de nem jut eszünkbe, bgoy a máslik embert is meg kellene értenünk. Megkívánjuk a segítséget, jól esik mindenesetre, de nem gondolunk arra, hogy a másik am2