Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1943-09-15 / 16. szám
gyobbszaibású képviselője a Római Egyház — a szentségnek az ember erkölcsi tökéletességével való össze tévesztése. Ebből a tévedésből nem következik más, mint az igazi mérték megromlása: az Isten törvénye helyett magunk csinálunk magúiknak törvényt s kiderül, hogy olyan szentek is vannak, akiknek még Isten előtt is varnak érdemeik és akik még hozzátelhetnek valamit akár a saját üdvösségükhöz;, akár a más üdvösségéhez a Krisztus keresztjén kívül. A másik veszedelem — szektáink képviselik — megelégszik a szentségnek csupán a kegyesség: megnyilvánulásaival s így észrevétlenül érdemmé válik az imádkozás, a bizonyságtétel, a bűnbánat, az adakozás stb. Az egyik esetiben a szentség az ember cselekedetéiből épül ki, nem az Isten adja kegyelemből ajándékul. A másik esetben úgy hangsúlyozódik a kegyelemből1 valló, szent állapot, hogy elmarad az életmegszemtelődés mint következmény. A szentség: Isten tulajdona. A szó első ertelm:ében szent az Ige szerint az Ur mega. Ő azonban szentségét meg akarja osztani, dicsőségét át akarja árasztani s ezért hívja ki és gyűjti egybe az Ő népét, hogy bennük megszenteltessék. Isten tehát az ö szentségét kegyelmesen ajándékul adja. Akit O elválasztott az: Ő ellteiVe elrendelése szerint »a Jézus Krisztus vérével való meghint ésre«, az szent, mert az Övé. Nem azért szent, mert tökéletes, hanem tökéletessé lesz, mert szent. »Aki elkezdette bennetek a jó munkát, el is végzi a Krisztus napjára«. Isten ígérete és az ö bennünk munkálkodó Szent Lelkének pecsétje biztossá tehetnek miniket afelől, hogy nem álmodozás, nem valami szép emberi illúzió megszállottjai vagyunk. Isten szeretett minket és mindörökre fölíoghatatlanul és megérthetetlenül tetszett neki megismertetni velünk azt a Krisztust, akiben van a mi bűnbocsánatunk és örökre Szóló reménységünk. Ebben a szentségben Van ejgy bevégzettség és van egy folyamatosság. Isten oldaláról nézve a mi szentté lététünk befejezett dolog. Ő Krisztuson keresztül méz ránk és Krisztusért nem ró fel nekünk semmi bűnt. Felrótta minden* mi bűneinket Krisztusnak. De gondoskodott arról, hogy az ördög meg ne csalhasson minket és az elbizakodásnak egy szikrája se maradhasson bennünk. Mert a mi oldalunkról még semmi sincs elintézve. Benne élünk a világban és bennünk él a viliág. Szentségünknek éppen az egyik biztos jele, hogy harcban élünk. Félek, hogy aki már e földön a meinyorságbazn képzeli magát, a pokolban fog fölébredni. A szentség csupa kegyelem és ajándék Isten oldatáról, A szentség harc és tusakodó imádság a mi oldalunkról. De harcunkban is békességünk van, mert tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, mivé részünk, hasonlókká leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk Öt látná, amint van«. A gyülekezet, az Egyház, mint szentek közössége, egy következő cikkbe szorult. Bereczky Albert. „Nem megyek el bemutatkozni .. . Ezt kiáltotta felénk egyik barátom, anrnt kocsija kigördült a szcdligeti bars kok közül. Nekem a fülembe cseng a szava és úgy érzem most, ahogy elgondolkozom ezen a kiáltáson, meg azon a másikon is, amit Szárszón mondot egy másik barátom, hogy az ébredés készülőben van. Ott sétáltunk a szárszói park nrfeŰMt.. A hűvös esti csendher facipőm talpa kopogott, meg azok a szavaik, amit lelkész- testvérem mondott: »Úgy hallottam, hogy te voltál a szerzője annak a mondatnak, ami az én füleimbe is eljutott és úgy szól, hogy »nem szerzem meg a Sátánnak azt az örömet, hogy amíg én bemutatkozni járok, ő tönforetegye a ■gyülekezetemet, főiéig akkor, ha nem sikerül a meghívás«. Hát én is ezt feleltem azoknak, akik bemutatkozásra hívtak meg Dunántúl egyik nagy gyülekezetébe,« Valóban így volt! Ezt írtam és ezt feleltem én is valamikor egy meghívásra, de sohsem gondoltam, hogy a feleletnek visszhangja támad és egyre többen felelnék így a bemutatkozásra hívó szóra. Mekkora változása is az időknek! Minid a két lellkésiztestvérem Istennek kegyes szolgája, szellőjének buzgó vincellére, eszük pallérozott, szívük tele misszióval, jó bizonyság mellettük sok száz hívő lélek, sok ezer ifjú, sok-sek gyülekezet, ahol megfordultak, emberileg szólván mindegyik méltó volna arra, hogy az előkelő helyre odaiáfflljon, akárki mások előtt is. Es' mindegyik félreáll! A gyülekezet pedig vágy felébred és imádságban hívja meg pásztorát vagy olyat kap. amilyet megérdemel! Micsoda óriási erő is az Igével élő lelkészeknek ez a láthatatlan, de ugyanazon Léitektől vezetett közössége: lelkészválasztó reformok nélkül m"g- oldia egvhá'/i éltetünk léigszógyenteljesteibb tragédiáját, a kortéziává és simoniává zülött pap- váiaszttásofcat. Újból beigazolódik, hogy Istien gyermekéi számára nem a törvény' szava, hanem az Ur Lelke ad eligazítást. Világosai és napnál fényesebbé lesz az egyház számára is, hogy a papválasztásnak egyetlen jó törvénye lehet csupán: a gyülekezet imádságára ajándékul a dott pásztor . . . Két kedves lelkész - testvérem, te, akivel beszélgettem a nyáron, meg te másik, aki a kocsiró1 kiáltottál felénk, lélekben megölelitek benneteket, hogy nem mentetek el bemutatkozni. Hiszem, hogy Isten elhozza azt az időt egyházunkban, am’kon minden pásztor sziégvelné magát azért, hogy bemutatóra viszik, mint lovakat a lóvizitre, vagy barmokat a mustrára. Eljön az idő. amikor félrevonulnak a legjobbak, nem állanak be ebbe a versenybe és ígv kényszerítik a gyülekezeteket arra, hogy felhagyjanak a látásfutással és szcnoklati-rövük helyett imádságban keressék meg azt. akit Isten nekik rendelt, mert egyet rendelt, ha pedig egyet rendelt, akkor mi szükség van arra, hogy más 4—5 3
