Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1943-02-15 / 2. szám

V

féta leikével lehet mezőt vásárolni, adásvételi szerződést kötni, melynek érvénye távoli jövőbe ködlik belé. Az idő teljességét várja a magyar közösségi lélek, nem a háború, vagy legalább is nem csak a háború miatt, hanem azért, mert Jézus Krisztus közeledik az életéhez, ébredésre készül.

Végezetül pedig azért is jönnie kell a magyar lelki ébredésnek hitünk és reménységeink szerint, mert éhségnek és szomjúságnak félreérthetetlen jelei mutatkoznak reája a magyar közösségi életben. Egyesek, csoportok és nagy tömegek csömöre tapasztalható minden egyéb szellemi táplálékkal szemben. Beszüntették sokan szellemi anyagcseréjüket. Vegetálnak, éhen-szomjan vesznek inkább, de se testüknek, se lelkűknek nem kell egyéb, csak az evangélium. Egyik diákegyesületünk évek hosszú során keresztül hiába csalogatta az egyetemi hallgatókat előadásaira, melyek társadalmi, világnézeti, filozófiai és politikai témákat ígértek. Végre ezt az egy szót írta plakátjaira: Krisztus. Ezúttal csak úgy tódultak a tömegek a háromnapos előadás-sorozat meghallgatására. Jön, jön a magyar ébredés, mert a lelkek áhítoznak utána.

KARÁCSONY SÁNDOR.-------□ —

St

ilus és ébredés

i.

Egy kacsáit szokatlanul ihat egymás mellett ez a két fogalom. Mi köze egymáshoz e kettőnek? A stílus diákköri emlékeket ébreszt fel bennünk, a stilisztikai és retorikai gyakorlatok kedves élményeit, az ébredés szó hallatára pedig vallási és lelki ‘élményeink kaptáraiban kezd zsongani rengeteg emlék. Már több egy évtizedénél, hogy a kettő szoros kapcsolatára rájöttem, nem magamtól, magam feje szerint, hanem a diákok között fedeztem fel az összefüggést közöttük. A felfedezés pedig egyszerűen úgy történt, 'hogy szerettem volna magam megértetni velük, de nem sikerült. Mindig éreztem, hogy az én nyelvem, meg az ő fülük között valami áthatallhatatlan fal húzódik, valami szigetelő elem, ami nem írható a két fél különböző lelki élményeinek számlájára, hanem valami egészen más az, ami miatt kínai nyelven beszéltünk egymással. Megírtam ezt annak idején diákmissziós könyvemben is, de akkor ezt a tapasztalatomat csak a diákiélek dimenzióira vonatkoztattam.

Azóta persze miás területen is bolyongtam eleget: értelmiségiek, parasztok és munkások között. Egy jó évtized múltán más körökben ugyanazt a tapasztalatot szűrtem le. Ezért üdvözöltem magamban nagy örömmel Karácsony Sándor megállapítását, aki erre a tünetre az Exodus 1942. évi bibliaolvasó kalauzában rámutatott a »kananaeus nyelv« maghatározásával. Gondoltam, talán papi berkekben lesz visszhangja, hiszen egyik legsúlyosabb kérdé2

síinket vetette föl. Magamban is hánytorgat- tam, de sok egyéb elfoglaltságom miatt valahogy eddig elmaradt. Most is csak abban a reményben teszem papírra észrevételeimet, hogy majd illetékesek kiegészítik. No, meg azért, mert egyre jobban érzem, hogv a mi majgyar ébredésünknek túl a Szentlélek ihletésén, valahol a »stílus« körül is halmozódnak az akadályai.

Másokkal beszélgetve és magam emlékei, élményei között kutatva, megpróbálom néhány változatát bemutatni az eddig használt »stílusoknak«.

1. Általános papi stílus. Azért kezdem jezzel, mert ez a leggyakoribb. Az igehirdető harmadik mondatánál már érzi a hallgatóság, hogy niaiw szavak kavarognak a levegőben, amiket nehezen megérthető okokból csak a hangok kenetes habarcsa taint össze. Nem rossz szándékú, nem is hanyagságból, vagy más hasonló forrásból született beszédek ezek, sokszor még a lélek is iát akar tömi rajtuk, mint ködön át a napfény, de valahogy minden befullad a szavak homályos egyvelegébe.

Ennek a stílusnak a változata az u. n. jó tefcnikával felépített beszéd is, amely elárul egy-két mondanivalót is, sőt igyekszik a ho- milétikai szabályok görbéi szerint haladni célja felé, eredménye és visszhangja azonban ugyanannyi, mint a másiknak.

Miért?

Mert a Lélek üzenetét elnyomja az ősi hagyomány bűvölietes varázsfuvolája: a szép előadói hang! A stílus uralkodó alapeleme tehát egyfajta »vallási hang«, amely mind a beszélőt, mind a hallgatót álomba ringatja, annyira, hogy a végén már csak valami műélvezet zson- gító élményévé csendesedik az »igehirdetés«. Talán igazolásul elegendő annyi, hogy népünk rövid véleménye a legtöbb esetben ennyi és ez: »Szépen ‘beszélt, szép szavaltia van, szép hangja van« stb.

Ki felelős ezért? Senki, vagy inkább ígv: mindnyájan! Sámánok és samanizáitak vagyunk, akik a lélek misztikus tüzeihez telepszünk le abban a pillanatban, amikor valami vallásos levegő leng körül bennünket. Hogy ez óriási veszély, azt talán legjobban azzal is szemléltethetjük, hogy rámutatunk az u. n. nagy szónokok által csinált iskolákra, a köve- ^ ugyanis a legtöbb esetben a mondanivaló helyett a stílust: a hangot, a hanghordozást viszik magukkal! Isteninek hála, ez a stílus kiveszőben van.

2. A klasszikus stílus. Kétségtelenül ez az iránv az, amely a legmagasabb művészettel próbál j a előadni . legtöbbször magvas mondami- valóit, és a klasszikus hagyomány aranyszabályai szerint állatja hallgatósága elé szónoki remekeit, gondolat-palotáit és tanításai tündér- kertjeit. Ez a magas iskola a tbeoiogia berkedben ‘is. A rátörök fényes művészete és csillogó alkímiája borul rá az Ige meztelen testére fényes palástként. És tegyük mindjárt hozzá: ez ül szörnyű végzetként, mint fekete gond, a pré-