Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1943-06-15 / 10. szám
és visszavonás van közösségeinkben, gyükke- aeteinkfben, az éppen emiatt van. Gondoljuk csak meg, hogy mi minden hozza össze a magyar evangéliumi közösségeket: célok, eszmék, módszerek, látások, reménységek. Mennyire mem a Lélek által. Rokonsági kapcsolatok, barátságok, tanulótársi emlékek szerint alakulnak ki a közösségek. Meg is látszik rajtuk. Nagy bűnbánatot kellene etekinteiben tartanunk. Óh, <hfa a közösségeink Jmegkeibsztelitötnének Szent- lélekkel! Az egyes hívők, maga a keresztyén ember élete nem képes olyanná lenni, mint amilyennek az evangélium megígéri, nem lehet vessző az igazi szőlőtőkén, nem maradhat benne a Krisztusban, nem lakhatók és működhetik braue az az indulat, m&ly volt a Kiisztus Jézusban, hanem csak a Lékik által. Mennyiszer lelkesedünk fteil konferenciákon, evamgélizáció- kon, hegy ezentúl másképen lesz, hogy benne maradunk a Krisztusban stb., de a lelkesedésen túl semmiivei sem jutunk. Két hét múlva kiderül, hogy mé^ mindig csak vergődés és kezdeti próbálgatás az egész. Óh bár egyszer vennénk végérvényesen tudomásul, hoev csak a Lélek által. Mindaddig csenevész, életképtelen, szánandó és vergődő a belső ember, amíg a Lélek álltai meg nem erősödik, még pedig hatalmasan. Igen, nem módszerre, nem erre meg arra, hanem egyediül a Lélekre volna szükség. Mostanában az imádság felől sok panaszkodási hallok. Abbamaradnak imádságaink. Meg- nestülünk bennük. Szétfolyókká lesznek. Természetesen az eredmény, a meghallgat ás körül is észlelhetők komoly hiányok. Ezek is azért vannak, mert csak a Lélek által való imádság az igazi imádság. Lélek által... Mivel így van és mivel csak így lehetséges, a Szentlélek Úristennel kellene rendbe jönnünk, mert Őt nem nyertük meg, vagy Ő szent Felségét szemorítottuk, esetleg oltottuk meg... Ez is komolyan bűnbánatban én bünvaMsíban felszámolandó bűnhalmaz . . . Ki kezdi meg?! Békefi Benő. JEGYZET Pályaválasztás Elég hirtelen lezárult újra egy iskolai év. Megtörténtek a vizsgák. Lekerült a maturan- dusokról a zöld jelvény, mert megkapták a pecsétes írást arról, hogy imé ők már érett emberpéldányok. Meg is látszik rajtuk érettségük büszkesége, mert úgy handabandáznak divatjamúlt sétapálcáikkal, hogy orrunk veszélyeztetése nélkül nem lehet szóba ereszkedni velük az utcán. Nagy a szabadság. Még nagyobb a szülők öröme, megkönnyebbedése, büszkesége. Csak egy dolog árnyékolja be mindezt. A pályaválasztás. Megérett urakkal és hölgyekkel beszélgetek erről a kérdésről. Legtöbbje már öntudatosan vallja, hogy belőle mi lesz, sőt már szinte annak is képzeli magát. Az egyik fiút megkérdem■ »No, miként döntöttél?« — »Orvosnak megyek.« — »Miért?« •— »A legfügyetlenebb pálya és sokat lehet keresni« — kapom meg a kissé kiábrándító és meghökkentő választ. A másik azt bizonygatja, hogy a vegyészekre vár a legbiztosabb jövendő, mert hiszen van egy harmadéves vegyész barátja és az máris megkeres havonta 800—1000 pengőt. Kiderül a beszélgetésekből, hogy legalább is azok, akikkel beszéltem, mind anyagi, meggazdagodási szempontból döntöttek jövendőjük felől. Olyan pályát választottak, melyről leginkább hiszik, hogy a legjobb jövedelmet biztosítja számukra. Öh, lelkes, ideális, eszményi ifjúság! Szegény magyar holnap, ahol újra és újra lesznek olyan orvosok, mérnökök, tanárok, papok, s egyéb mások, akik a pénzért lettek azok, amik. Egyetlen egy elégségesen érett barátom van, aki más szempontból választott pályát. Ö tanárnak megy. Igen meglepődtem. »Igen, — gyónta, —• úgy számítom, hogy S. tanár úr fia akkorára kerül a gimnáziumba, amikorra végzek. Majd csak sikerül ide a mi gimnáziumunkhoz bejutni. S akkor majd visszaadok neki mindent. Majd megtudja, mit jelent az ,ha valakire »pikkelnek« ... Tessék megmondani, mit várhatunk mi ettől a. magyar ifjúságtól? Tizenöt évvel ezelőtt körülbelül mi is így csináltuk, csak akkor nehezebb volt, mert egyik pálya se ígért nagy jövendőt. Azóta nem igen hiszem, hogy közben valamikor másképen volt, eltekintve az egészen kivételes esetektől. Nem is látom, kortársaimban az új magyar, a más magyar középosztály képviselőit. (Ne haragudjatok, barátaim, hogy ígv elárullak benneteket.) Itt valami végzetesen nagy hiba van, sőt úgy is merem mondani, hogy bűn. Egészen hiteles forrásból tudom, hogy egyik vidéki gimnáziumunk hírneves, jó nevelő hírében álló igazgatója az érettségizett fiatal uraknak útravalóul többek között arról beszélt, hogy semmiképen se menjen senki se tanárnak, mert ez a pálya nem biztosítja a megélhetést és a kellő érvényesülést. Ismerek lelkipásztorokat, akik mindent megtesznek azért, hogy a fiuk valamiképen rá ne szánja magát arra, hogy lelkészi pályára menjen. S mikor az egyik lelki érdeklődésű papfiú kijelentette, hogy ő Istennek akar szolgálni, akkor nagyszerűen bebizonyította lelkészédesapja, hogy más pályán, pl. az orvosin, — ahol jól lehet keresni is — sokkal jobban szolgálhatja Istent, mert hiszen akkor egyszerre gyógyíthatja a testet és a lelket is. Édesanyákat hallottam beszélni. Elmondotta az egyik: »Sikerült rávennem a lányomat arra, hogy medikának iratkozzék be. Tudod, Drágám, nem volna utolsó, ha egy jövendőbeli egyetemi tanárhoz mehetne férjhez.« A másik a legnagyobb helyesléssel adott neki igazat. »Úgy van, Édesem, a szerencséért áldozatot kell hozni.« V
