Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1943-04-01 / 5. szám
hanem, az én telkemmel! azt mondja a seregeknek Ura.« (Zakariás 4:6.) Ha komolyan vesszük az Ur szavát, csak súlyosbbodik az ítélet terhe rajtunk. Mi az erőviszonyokat tanulmányozzuk. Mi a hatalmi egyensúly bűvölete alatt vagyunk. Mi erő és hatalom után ácsingózunk... Pedig Ő az ő munkáját Lelke által végzi el. Jézus együtt jár a tanítványaival. A Mestert nagy méltatlanság éri. Az egyik samaritá- nus falu niern hajlandó őt befogadni. A fe’hábo- rodott tanítványok: Jakab és János Illyés tüzet szeretnék elkérni, hogy eméssze fel a falut, de beleütköznék Jézus más »mód,szerébe«: »Nem tudjátok, minémű lélek van tibennetek: mert az embernek Fia sem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa.« (Lukács 9:51—56.) Ez végkép halálossá teszi az ítéletet a módszeres ember, jómagam felett. Csak egy menekvés van: Ő nem veszíti el az emberek lelkét. Módszier tekintetéiben a mai keresztyénség- nek, mint életnek, mint egyháznak, közösségnek, mint igehirdetésnek, missziónak, szolgálatnak egyaránt meg kell ítéltetnie. Az ítélet rajta is van, mert nem sikeres, nem eredményes ezek közül semmi sem. Az eredménytelenséget szülő módszerességből a Krisztushoz kellene térnünk, hogy Ö a maga módszerével beteljesíthesse még »módszer« tekintetében is szándékát: »Mert noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk, mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek erősségek lerontására.« (II. Kor. 10:3—4.) A törvényben benne levő 'kegyelem: »Megtartom őket az Ur. az ő Istenök által«, — a Krisztusban teljesedett be, mert felőle énekelnök az angyalok: »Született néktek ma a Megtartó, ki az Ur Krisztus« .. . így hiszed-e? Békefi Benő. oO—Oo JEGYZET & IT. Országos Reformátns Konferencia margójára* A nyíregyházi konferenciáról bizonyára fog megjelenni »hivatalos« beszámoló, megrendelt vagy meg nem rendelt »visszhang« s ezek sok mindent el fognak mondani lapunk nyilvánossága előtt a konferenciáról. Az első napról többek között az a szomorú kép is emlékezetembe maradt, ami idekívánkozik. Az eléggé túlzsúfolt programmban szusza- násnyi szünetet engedtek. A vezetőség kiadta a parancsot: Tessék jelentkezni és ismerkedni! Na hogy is megy ez? — tettem fel a kérdést magamban s kíváncsian néztem át a nagytermen. A jelentkezés mégcsak ment valahogy, hiszen többeknek az is függött tőle: kapnak-e © ebédet, vagy sem. Az ismerkedés körül azonban nagy bajok voltak. Az ismerősök, mint valami tyúkajnyi csibék egybehúztak, csicseregtek, beszélgettek, örültek, de a többiek nem érdekelték őket. Feltűnt nekem egy Pestről jött asszony, valószínűleg éhség hozta, mert más oka nem lehetett, hogy ily társaságba keveredjék. Mint anyátlan, fázós csibe bújt meg a terem végén. Ahogy ott állt, csupa hívás volt: jertek, vegyetek észre, vigasztaljatok meg, szeressetek egy kicsit. De csak nem vette észre senki, pedig ha tudták volna, hogy ki, biztosan akadt volna ismerkedni akaró. De hát így, nincs igaz érdeklődés, vigasztalni akaró misz- sziói vágy a másik ember felé, még ilyen társaságban se. Ugyanígy járt egyik messziről jött fiatalember is, ki mint rozzant kétségbeesés gubbasztott a terem sarkában. A boldog örömben konferenciázó »testvér-közösség« azonban nem érezte meg, hogy itt valaki békességet keres, vigasztalást szomjazik . . . Szégyenkezve megvallom, hogy én is csak késve indultam feléjük, mert arra vártam., hogy majd a másik. A konferencián talán.több előadás hangzott el, mint amennyi elég lett volna. Minden előadás után méhkasként zúaott a hallaatósáq: Vagy hosszú volt, vagy rövid. Vagy túl kegyes, vaai/ túl világi stílusa, hangneme volt. Vaoy beillett vagy nagyon is kirítt a konferencia menetéből. Minden előadás után voltak sajnálkozások, sőt lesajnálások, megütközések és bot- ránkozások, megilletődöttség és áradozás. A tény az, hogy bajok voltak az előadások körül. Ha szabad megmonda.ni, ám megmondom. hogy az előadások körül abban láttam a főhibát horv az előadók, (közéjük tartozom jó maaam is) mondanivalójukat nem a másik emberre nézve mondották, hanem csak úgy elmondták. Eovikét saját témája ejtett bővöletbe. Másakat, pedin ritkán együtt látható nagy sokasáa igézte men. így aztán a Szentiéleknek csak úav ráadásként maradt férő helve n munkára, már pedin ami Rajta kívül ment végbe, az mindben faro.aványa. széntálalása ellenére is csak fa. széna és pn?- doria. El is égett a hallgatásán kritikájának ité- lettüzében. Méa valami buqmian ki belőlem. Bncsássnn mea. akit. elárulok benne. Hallaattuk az előadásokat. Mondták, mondták az előadók mondanivalójukat. Mi össze-összenéztünk. szájatbi^v- qyesztettünk^ mosolyogtunk összesúgtunk, meciieqvzést tettünk. Ne szémtsük a dolaot: ko- miszkodtunk. Nem hallaattuk az előadást, nem volt bennünk szent kíváncsiság: Mit üzen az Isten? — hanem egyszerűen vizsgáztattuk az előadó urakat és hölayeket, vájjon miként sikerült megfogniuk a kérdést, mennyire ismerik a * Vitázom magammal: közöljem-e ezt a leleplező írást. Aki ezt olvassa, az nem igen fog kívánkozni legközelebbi konferenciánkra. Közlöm az Ige hatalma alatt: ». .. lemondunk a szégyen takargatásáról, mint akik nem járunk ravaszságban . ..« (II. Kor. 4:2.) — Szerk.
