Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1943-12-01 / 21. szám
Befejezetlen konferencia (Beszámoló a Dunnátúli Ref. Konferenciáról.) A hinni akaró ember előtt a legnagyobb akadály mindig a »hívő« szokott lenni. Akiben a kínzó hiányérzés és kieiégítetlenség feltámad és kielégülésre vár, az szívesen ragadja meg azt a módot, amelyik ígéri, mert igényli az ilyen kielégítést. Akkor szoktunk azctán elkeseredni annyira, hogy vágyunk taszító gyűlöletté változik, amikor az ígért nagy és egyetlen megoldás, a tökéletes feleletadás helyett valami vérté lan és konok elintézésre 'bukkanunk. Félünk már a »külső« megoldásoktól. Ha életről beszélünk, akkor igazán az van előttünk s nem annak valami papírmasé másolata. A szavak bizony nem jelentenek nekünk sokat. Ha merjük vállalná kérdéseink kitárását, arra feleletet is akarunk kapni. Ennek a konferenciának első és legnagyobb áldása éppen az volt, hogy mert bátor lenni. És mivel az mert lenni, olyan távlatokat nyitott meg, amik az örökkévalóság tájait pillán tatták meg velünk. Ebből egészen természetesen következett, hogy mi nagyon kicsik lettünk. Isten nem a mi Istenünk maradt. Megdöbbentő volt meglátni az ószövetségi királyok történeteinek egyikében (II. Kir. 20.), hogy az Istennek megvannak a maga tervei s az ember nem számít. Nem miérettünk történik, ami történik ezen a világon, hanem Isten Önmagáért tesz és hajt végre eseményeket. Micsoda önhitt gőg, ami bennünk van. (»Azt már mégse teheti meg az Isten —!«) Ki vagyok én? Egy a százezer közül, akik elhulltak a harcban, vagy a húszezer közül, .akikre a falak omlottak. Pedig én akarok lenni! És épen ez a baj. Én akarok minden lenni. A »világ közepe« a »család esze«, az egyetlen, akire Isten is örömmel tekinthet. Isten pedig azt mondja rám: semmi vagy. Lehánt rólam mindent, navet, pozíciót, családi összeköttetést, történelmi besorozottságot, vagy kiemelkedést s ami ezután is megmarad belőlem: az vágyókén. Mit tud ez a semmi csinálni? Semmit. Isten így lát bennünket. Én azonban még ágálok. Fontos dolgokat intézek, országos ügyeket hajtok végre, reformokat tervezek, egyke kérdést, földreformot, szociális ügyeket intézek el, megoldok problémákat, mindent megoldok, mégis minden megoldatlan marad. Miért? Mert én csinálok, én tervezek, én hajtok végre. Még mindég háttal vagyok Istennek s azért nem látom Öt, csak magamat. Valami rettenetes sorrendi tévedés van itt. Nem hozzám tartozik az Isten, hanem én tartozom Hozzá. Nem nekem yan Istenem, hanem a világnak Ura van! S ez a szuverén Ür nem engedi, hogy Nála nélkül egy parázna, istentelen nép oldja meg élete kérdéseit. Könnyű volna ráhárítani a kérdés súlyát a nagyokra: ezért nem lehet semmit se itt elintézni, ime, a magyar nép életében, mert Isten nélkül — aki a magyar nép Ura is —, próbálunk elintézni mindent, de én is ezért jutok kátyúba, mert csak úgy akarok mindent megoldani Ö nélküle. Én és az Isten. Ez az én látásom és beosztásom. Isten és én.. Ez a valóság. Óriási távlat! De bizony mi kicsik voltunk hozzá. Imaóráinkban is csak az én imádság maradt uralkodó. A második nap az evangélium központi textusa sugárzott már a reggeli csendben szét, (János 3:16.) Isten nem azért szerezte a világot, hogy elveszítse. Isten teremtésrendjébe beletartozik az én üdvösségem is, de nem az én üdvösségemért van az Isten. Isten hívásának felséges volta épen abban mutatkozik, hogy ö mégis magáénak ismer el bennünket. Nem azért hív, mintha reánk szüksége volna. Ö nélkülem is meg tudja oldani a világ sorsát, de velem mi lesz, ha nem Vele tartok? Nála azonban van hely. Valaki elkészítette az enyémet is. S itt kezdett felragyogni előttem a sok sötét és aggasztó szín után az Isten szerinti világosság. Megdöbbentő, de elutasíthatatlan volt a helyzetnek a Lélek szerinti elibénk tárása. Realitás volt minden szó, s ezért, soknak talán elfogadhatatlan. De az ítéletben ragyogott fel a jövő. Isten kegyelme akar minket, ezért van ítélet. Milyen jó volt így látni az Egyházunkat! Miiven ígéretes így látni a magyarság mélységeiből feltörő erőket. Isten oldaláról nézni a népünk megújult önmaga keresését. Mintha titok fátyola lebbent volna szét, mintha Isten terveinek valóra válása villant volna egy pillantra fel, amikor megláttam: Istennek tervei vannak ezzel a néppel, mert éb- resztgeti! Magyarságtudatra, önmaga megtalálására, mert Isten a magyart magyarul szánta valamire. De önmagára nem találhat rá, csak ha Isten felé orientálódik, Akitől hivatását kapta. Ezért indította Isten a lelki ébredést is. Ha a kettő egybe tud olvadni, Isten használni fog bennünket. Ez a kegyelem. De ki látja, ki hallja ezt? Mintha süketek lennének az emberek. A jelekből nem tanulnak. (Még a hivatalosaik és a »hivatalosak« se!) Megértjük-e, hogyan dolgozik Isten a háborúban? Egyik po- gánnyal a másik ellen. (Jel. 11:15—19.) A po- gánvokra ítélet vár, de a szolgáinak jutalmat ad. Mi hová fogunk tartozni? Most még a pogá- nyok közé. Úgy élünk, mint »pogányok«! Istien ítélete végig söpör rajtunk. Első jelei itt vannak már (szárazság, dögvész), de egy kevésért Isten megkegyelmez. »Tíz« igazért! Hova tűnt az egyéni kegyeskedés visszataszító émelygése?! S hova tűntem én? Isten tervében, mint egy piciny vasreszelék a mágneses tériben, elrendeződöm. Hálát adok Istennek, hogy ilyen- távlatban láttatta meg velem; a hívő élet értelmét. Szabadságot nyertem. Die így csak a Fiú szabadít meg. Szabadság és mégis szolgaság. De leg, az iga gyönyörűséges és ez a teher könnyű. 3
