Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1943-11-01 / 19. szám
pasztalható-e a háború, a veres ló munkája? S nem kezdjük-e már ugyancsak érezni a fekete ló munkáját, az egyre növekvő drágaságot s az ebből származó éhínséget? S ki kételkedhetnék benne, hogy mindezeknek következménye a tömeges halál, nemcsak fegyver, hanem pusztító betegségek általi is, a (küszöbön áll? Mondhatjuk erre, hogy hiszen háborúk, épség, pusztító járványok máskor is voltak, . mégsem következett be a vég. De -nem keilte észrevennünk, hogy mindezek a jelenségek óriási mértékben fokozódtak már a múlt világháborúban is, s szinte a tetőpontjukat érik el a mostaniban? S nem kell-e akkor fokozottabb mértékben vigyázni is? Szabad-e ma könnyen venni bármilyen, talán kicsniymek látszó bűnt is, amellyel lelkünk fehér ruháját beszennyezhetjük? Szabadte a reánk bízott munkát hanyagul végezni, s nem gondolni arra, hogy az Ur bármely órában megérkezihetik s számon kérheti tőlünk sáfárkodásunkat? Szabad-e megf eledkezni Urunknak és Királyunknak arról a szándékáról, hogy ő az övéit egybe akarja gyűjteni, hogy legyenek egymást megértve, egymást kiegészítve, egy sereggé, az Ö testévé, az ö menyasszonyává, az Ő egyházává? Isten • Lelke arra mutat reá, hogy ezen a három ponton kell különösen vigyáznunk, ha azt akarjuk, hogy az. Ur készen találjon 'bennünket. A saját bűneinkkel való leszámolást, énünknek halálba adásával, a más lelkek megnyeréséért való fáradhatatlan küzdelmet imádság ,igehirdetés, életünkkel való bizonyságtétel által s a testvéri kötelék erősítését, tiszteletben. tartását megértő és hordozó szeretettel •— ezeket várja tőlünk az Ur. S ha ezekben készen talál, akkor miénk az ígéret: »Ne félj, te kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot.« (Luk. 12:32.) özv. Vargha Gyuláné. JEGYZET Akik elaludtak November eleje a halottaké. Ilyenkor mindenki a temető felé igyekszik, hogy lerója kegyeletének ilyen vagy amolyan adóját halottai- val -'szemben. Virágtakarók alá kerülnek a sírhantok. Ha nem volna háború, kigyulnának az emlékezet gyertyái. Ismerősök, barátok, rokonok, sőt ellenségek találkoznak a síroknál. — Régi emlékek, kedves vagy bánatot fokozó történetkék kerülnek elő a halottakról. Újra temetik őket. Mintha egy kis időre megidéznék őket, hogy aztán megint nyugodtan, gyászosan, vagy elfeledetten békét hagyjanak nekik. Különös dolog ez a halottak emlékezete. Vigasztalódni nehezen tudó fiatal özvegy- asszony utazik férje sírjához: »Megyek a drágát meglátogatni. Szegényhez olyan ritkán jutok el.« Látszik rajta igazán, hogy ott keresi, ott tudja a rideg kripta sírban hűn szeretett, feledni nem tudott férjét. Peregnek könnyei és sírva mondja: »Örökre elváltunk« . . . Halottak, akik vannak valahol, a temetőkben és még sincsenek. Temető felé rohan a tömött villamos. Látszik, hogy mindenki »halott-látogatóba« megy. Figyelem az arcokat, a beszédeket. Általános vélemény, hogy a halottak csak voltak. Csupán egy átszelemült arcú házaspár beszél úgy kéjévé eltemetett egyetlen fiacskájukról, hogy él, hiszen tegnap beszéltek vele, az ő kívánsága szerint viszik ki a virágot. Spiritszták. Vigasztalásuk, hogy szépeket beszél a »kedves lélek«... halottak, akik azért vannak, mert megjelennek, mert üezeneteket küldenek, mert kívánságaik vannak, mert erre is, arra is emlékeznek. Temetésen vagyok. Ott sír a koporsó mellett a fájdalmas gyászában szinte eszeveszetté lett feleség, két nagyobb gyermek. A két kisebbik már szeretne elmenni. Nem értik, hogy miért sír itt mindenki. Bizony az emberélet egyik legkétségbeejtőbb aktusa a temetés, ha azt temetik, akit szerettek, akire szükség volna . . . Halottak, akikre szükség volna . . ., akiket siratnak, de már nem értenek, szeretnek, s nem segítenek .. . Mennyire megdöbbentő, hogy bár a ke- resztyénség, az evangélium, Isten csodálatos kijelentése igen sok áldott és vigasztaló tudósítást ad a halálról, a halottakról, a halálutáni életről, a feltámadásról, az örökéletről, mégis ezt a részét hiszik el legkevésbé az emberek. Keresztyének, akik pedig gyakorolják is a kegyességet, milyen tudatlanok ezekben a dolgokban. Mások pedig hogy összekeverik keresz- t.yénségüket mindenféle halálra, feltámadásra és örökéletre vonatkozó tévelygésekkel. Hány hívőt fertőzött meg pl, a spiritizmus is e tekintetben. • Halottak napján ne keressük máshol a vigasztalást, hanem csak az élet Uránál, aki így szól Igéjében: »Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed-e ezt?« (János 11:25—26.) »Nem akarom továbbá, Atyámfiái, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképen az Isten előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ővele együtt. Mert ezt mondjuk néktek az Ur szavával, hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Ur eljöveteléig, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak, mert maga az Ur riadóval, arkanygyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először, akik meghaltak volt a Krisztusban; az- jitán mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Ur elébe, a levegőbe; és eképen mindenkor az
