Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1943-10-01 / 17. szám
után szentnek nyilvánította, következményképen indul meg a megszentelődés folyamata. Tehát nem addig-addig haladok a megszentelő- dés útján, míg csak egyszer vállon nem vereget a mennyei kéz s azt nem mondja, hogy most már eléggé szent vagyok, hanem Krisztusba öltöztet. Krisztusba elrejt, Krisztuson keresztül néz rám és kegyelemből a magáénak tulajdonít. Csak isteni logikával lehet, vagyis csak a Szentlélek által lehet megértenem ezt az igazságot így: Szentek vagytok, tehát legyetek szentek! A hála legyen a hajtóerő, hogy miután mindent ingyen megkaptatok, most már, mindent neki odaszánjatok. Bűnös szentek vagyunk. Ilyen bűnös szentekből épült és épül az örökkévalóságig a szentek közössége, a Krisztus teste, az ő egyháza. Itt szoktunk egy durva és hamis megkülönböztetést tenni a látható és láthatatlan egyház között. Ugv tesszük ezt a megkülönböztetést, mintha két egyház vojioa, pedig nyilván valljuk a Hiszekegyben az egyet. A földön levő egyház a hívők szemében így elveszti igazi értelmét. Nem úgy tekintenek rá, mint a Krisztus igazi egyházának egy darabjára. Az igazi egyház az emberi szem á’tal sem időben, sem térben át nem tekinthető és így valóban »láthatatlan«, de annak egv küzdő, vérző, besszennvezett. de mégis valóságos darabja a földi egyház. A hívők pedig, belső lelkiismereti megalkuvással egyszerűen e’fogad- ták ezt a földi egyházat adottságnak, jó rmsz- ftziói munkaterületnek, ahol »alkalom« van az e'vangéüzálásra. A földön élő egyház számukra csupán missziói munkaterület, a misszió lárgya és nem alanya. Legfőbb kifogás az egv ház ellen az, hogy nem szent. Szennyet, tisztát Ha nságot, bűnöket látnak benne. Sok zo jól látják. Csak épen azt nem látják, hogy az egyház mint közösség pontosan úsy szent, ahogy én és te. Nem úgy, hogy megérdemeljük, nem is úgy, hogy méltók vagyunk már rá, hanem csupán kegyelemből, mert az Istennek tetszett minket egyenként is szeretni és kiválasztani és minket közösségben is szeretni és kiválasztani. Közelebbről és egyszerűen: a magyar református egyház éppen úgy szent, mint a Pál apostol által látott korinthusi, ihessalonikai és a többi gyülekezet. Szent azért, mert a szent Isten közöttük lakik az Ö Igéjével és Szent- leikével. A mi egyházunkban Isten csodálatos hosz- szúitűrő szeretettjei benne lakozik Igéjével és Szentleikével. Az -egyház életében is a szentség éppen úgy az egyik oldalról befejezettség, a másik oldralól folyamatosság, mint az egyes ember életéiben. Ahogy én orcám pirulásával vallom magam szentnek, ugyanúgy vallja magát orcája teljes pirulásával szentnek a magyar református egyház. Az Ige szerint »nemhogy immár elérte volna, vagy hogy már tökéletes lenne«. De Isten szemmel is látható tényekben, az Ő Igéjének és Szentleikének lelkeket fölébéresztő hatalmas munkájával állan2 dóan megbizonyítja, hogy ezt az egyházat nem vetette el, a kegyelemhői nem ejtette ki, hanem az Ö dicsőségére felhasználja. A. teljességben az az ígéretünk van ,hogy »majd önmaga elébe állítja dicsőségben az egyházat, úgy, hogy azon ne legyen szeplő vagy sömörgőzés vagy valami - afféle hartem hogy legyen szent és fedhetetlen« (El. 5:27). Nyilvánvaló, hogy Pál a maga korának földi egyházát a Szentlélek világosságánál úgy látta, hogy most miég van rajta szep.ó, sömörgözes és egyéb. {A sömörgözés olyan látható jele a szervezet betegségének, amelyik belső és sokszor rejtett nyomorúságoknak a bőrön kiütköző megnyiivanuása.) A legnagyobb csoda, hogy Krisztus ezt a löldi egyházat szereti, egyesül vele és él benne. Ezt a nagy csodát csak az tudja elfogadni, aki megszabadulva a »farizeusok kovászától« atlandóan csodálkozik azon, hogy Krisztus őt is szereti, egyesült vele és él benne. Nyilvánvaló, hogy az egyházra is ez á törvény: szent vagy, tehát légy szent! Itt éppen úgy balga emberi gondolat ezt az isteni sorrendet megfordítani akarni, mint az egyes embernél. Nekem, az egyes embernek soncs más utam a szentségre, csak az, hogy elfogadom Istentől az G Krisztusban relém nyújtott kegyeimét, elhiszem, hogy az -övé vagyok, tehát szent vagyok, s aztán a meg. nem erdemelt és meg nem hálálható szerétéiért tölajánlom magamat neki, hogy G szenteljen meg és készítsen el a teljes üdvösségre. Aki ezt a legmélyebb alázatossággal önmagára nézve nem fogadta el, hanem még ő is akar valamit a maga erejéből, az képtelen és alkalmatlan lesz rá, -hogy az egyház számára ugyanezt az utat meglássa és elfogadja. Ha meglátta és elfogadta, akikor az egyház megszenfelödését mindenek előtt magától istentől várja. Úgy várja, hogy kéri és munkálja. Az egyház megszentemdésé- nek ugyanaz az útja, ami az egyes emberé, közkeletű néven a fegyelem. Ezen a ponton van a legtöbb panasz, és kifogás a református egyház eilen. Sietek elismerni, hogy ami itt másoknak táj, nekem is nagyon fáj. Fáj, hogy egyházunkban a fegyelem nagyon meglazult és amennyiben gyakorol tátik, nagyon beteg módon gyakoroltatok. Példaképen mondom, • sohase titkoltam, különösen lelkészek társaságában és egyházunkat szerető hívő közösségekben, hogy a reverzális fegyelmi törvényt nagy fájdalommal látom. Nem azért, mintha túl szigorúnak találnám. Meggyőződéssel és szívem szerint vállalom, hogy a református egyház jogosult és kötelezett arra, hogy azokkal szemben, akik gyermekeiket a tiszta evangéliumi tanítás egyházától elvonják, az úrvacsorától való eltiltásig menő szigort alkalmazza. A fájdalmam abban van, hogy ezt az egy bűnt egyházunk kiemelte és elszigetelte a többi súlyos, sőt még súlyosabb bűnöktől. Ha már hozott ilyen gyakorlati fegyelmi törvényt, legalábbis egyidejűleg ugyanilyen szigorú törvényeket kellett volna hoznia a nyilvános istentagadók,