Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1943-08-15 / 14. szám

■KBRSCflf Péter fife u. 1?

I. évfolyam. 14. szám. Nyíregyháza, 1943. augusztus 15.

Főszerkesztő: BERECZKY ALBERT. Fómunkatárs: DR. KARÁCSONY SÁNDOR.

Szerkesztőség cs kiadóhivatal: Nyíregyháza, Jósa András-utca 23. Telefon: 25-99.

Vannak-e látásaink?

Az embereket általában mindig izgatja a halnap, a jövendő. Nem vette tudomásul ez a nyomorgó világ és benne a nyomorult ember, hogy nem a mi dolgunk az időket és az alkalmakat tudni s ezért állandóan igazgatják azok a kérdések, amelyek megismerő képességén túlvannak és amelyek előrejttetek szemei elől.

A magyar ébredés kérdéseiről beszélgetve ellenkezett jódarabig velem egy tekintélyes férfiú, aki fölajánlotta magas befolyását akkor, hu vannak komoly látásaink a magyar holnap elől. S amikor megmondtam, hogy olyan látásaink, amilyeneket ő vár, nincsenek, megütközéssel és lenézéssel mondta: »Akkor nincs is igazatok.«

Vájjon nem elég programm-e a magyar bűnbánat? A bűnbánat nem érzés, vagy múló hangulat, hanem a múlt Isten mérlegén való értékelése és mindannak megsiratása, ami ezt a mértéket nem üti meg. A bűnbánat likvidálás, ami sokszor sokkal több tennivalóval jár, mint maga a szervezés és keresztülvitelezés.

Vaj jen nem elég programm az Istennek való felajánlkozás? Az Istennek való felajánlkozás nemcsak egy gondolat, vagy ünnepélyes aktus, hanem elkészülést, megtisztulást, átértékelést és engedelmességet igényel. Ezt nem lehet egy- egy ünnepélyes felajánlkozó imádkozással elintézni, mert Isten nem »bandákkal«, hanem »sorkatonasággal« dolgozik.

Vájjon ^nem elég programm a másik magyar szeretése? Szeretni nem hangulatot jelent, hanem megbocsátást, melléállást és segítségadást. Ez éppen elég megcselekedni és véghezvinni Való.

Nem kellenek ide programlátások, hanem az evangélium útját és tennivalóit kell megcselekednünk komolyan és következetesen egyéni és közösségi szempontból.

Magyar paraszt-próféták

n.

A múltkori e cím alatt megjelent cikkem igen erős visszhangot váltott ki. Elismerem, hogy »szokatlan« hangon írtam, sőt azt is, hogy »gúnyosan«. Azt is elvállalom, hegy

nőm voltam az »alázatosság állapotéiban« akkor, amikor a cikket Írtam. Mindezt a nyilvánosság előtt is őszintén bevallom, azonban a cikk megírását most is szükségesnek tartom. Előisoríban azért, mert általa egy elintézetlen ügyet kívántam szóvá tenni és tisztázni. Cikkem második telében is ezt kívánom cselekedni.

Előre (bocsátom, (ez cikkem első felére is vonatkozik) Kiss Ferenc kereszty őrségének személyi része ellen nincs kifogásom. Öt keresztyén embernek tartom, ki hisz a Jézus Krisztusban, aki részesült a Krisztusban való váltságiban kegyelemből, de az ő egyházáról vallott felfogását olyan tévelygésnek tartom, amelyet éppen az ébredés szempontjából nem hallgathatunk agyon. Hitéért, a Krisztusról való bizonyságtételéért tisztelem és becsülöm, de éppen, mivel »tekintélyes« és »európai hírű« tudós, az általa képviselt egyházellenes tévelygéseket már azért is veszedelmesnek tartom, mert taapsztálaiból tudom, hogy elsősorban nem elvi alapon, hanem a református egyház némely »hivatalosától« elszenvedett személyi sérelme elbeszélésével többeket hogyan idegeníteti el a magyar református közösségtől.

Tudom én azt, hogy a mi magyar református közösségünk mennyi nyomorúságot hordoz magában. Vannak szégyenfoltjai, tátongó sebei. Nem is járok ezekkel beihúnvt szemmel. Azt is megengedem, hogy valaki ezekben az egyházakat érintő kérdésekben tisztábban látó és szókimondóbb lehet, mint én. Minidének ellenére aoznban, — a magyar református egyház; és közösség bűneiben, mulasztásaiban, szégyenfoltjaiban és sebeiben bűnbánattal osztozva, az azokból való tisztulásáért, gyógyulásáért, megtéréséért magam gyarlóságában tusakodva, imádkozva és szolgálva, — teljes bizonyságot hordozok magamban afelől, hogy ez az egyház és közösség (tagjaiban és intézményeiben) mégis Krisztus egyházához tartozik, mert a Krisztusról való »emberi« bizonyságtétel Hitvallásában (Heidelbergi Káté, II. Helvét Hitvallás) a legvilágosabban, a legbiblikusabban, a Szentlélek ’bizonyságtételével legmegy őzebben vallotta meg. Ezt a hitét soha meg nem tagadta s el nem árulta az alatt a 400 esztendő alatt, amióta Isten kegyelmesen életre 'hívta és hosszútűrésével fenntartotta. Éppen ebből a