Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1943-02-15 / 2. szám

dikátor-lovas mögött! Ettől nem tud szabadulná sok igehirdető, metrt ebbe a »kényszerzubbonv- ba« húzta bele a klasszikus iskola a maga neveltjeit. Mikor az Igével ‘társalogni kezd, mikor már a lelke megrezdül a Szentlélek érintésére és annyira megérintette, hogy már mondanivalója is van, akkor az előadás pillanatában fényes arccal és elegáns kosztümben, a klasszikus előadói művészet ünnepi ruhájában az Ige elé lép a sátán, hogy az Ige igazsága helyett annak ünnepi jelmezén akadjon meg a hallgató szeme, füle, szája, gondolata. így aztán sok hallgatónak, ha valóban, mély é’menye támad is, az csupán szellemi élvezet, műrajongás, csak épen az marad eü, amiért az Ige elindult: a szív megfordulása, az emberek megtérése, a péteri beszéd eredménye.

jügész nemzedékek igehárdetői szabadsága és átütő ereje tompul el a klasszikus igehirde- tő-iskolák miatt, mert az epágonoknál a nagy lélek helyett a modor és a tefcnika válik uralkodó magatartássá. Az u. n. nagy igehirdetők és a homilétíka tanárainak vasrácsai mögül valóban csak egyetlen menekvés van: »Ahol az Ur lelke, ott a szabadság!« E nélkül az előadói divat néma diktatúrája parancsol prédikátor- rabszolgáinak.

Ez az iskola eléri azt, hogy egész nemzedékeknek támad rétoiri klasszikus élménye, de végzetesen elcsúszhat ezen a fényes jégen az Evangélium együgyű üzenete, ha tartalmában méö annyira is igyekszik hű lenni a Evangéliumhoz.

Ennek a stílusnak a tehetségtelen kisöccse az, amely hasonló szabályok trapézein szaltó- zik, de az Ige megrendítő üzenetének átadására nem lévén ereje, tarka képek érdekes, de mégis csak bohóc-ruháj ába húzza bele az Igét.

Nyivánvaló, hogy ez a második típus már óriási emelkedést mutat, de nem lévén térkői beszéd, az egyszerűbb nép között pusztán stílusa miatt is visszhang nélkül marad. Magas körök szellemi élménye lehet csupán, de az együgyű sokaság közismert véleménye ennyi szokott lenni: »Olyan szép volt, hogy semmit Siem értettem belőle«.

3. Szekta-stilus. Az evangélizáidék általános stílusa hazánfcszerte is szekta-stílus volt a múltban. Kegyes történetek ájtatos hangon való felmondása a jól ismert szemforgatással. Mindez körítve idegen világból átültetett táncritmusú énekekkel. Világos dolog, hogy a racionális magyar kedély és a romlatlan ritmus- érzék kegyetlenül rosszul érezte magát és érzi még ima is, ahol ezzel a stílussal találkozik. Két réteg tartotta magától távol ezt a stílust: az értelmiségiek és a parasztok. Az előbbiek tartalma, az utóbbiak formai megjelenése miatt.

Nincs miért siránkoznunk azon, hogy ezt a fajta térítőd-stilust nem veszi be a magyar lélek. Sőt, már csak annak is örülhetünk, hogy ez az idegen import nem bírt gyökeret verni, mert ilyen módon a lényegre terelhető a vallásos lérdefclődés: az Igére. A szektás- evamgélizá- cíó ugyanis nagy kedvvel mászik mindig

szubjektív élmények melegfürdőibe és ha a Biblia felé fordul, akkor is egocentrikus élményeinek keresi benne az igazolását. '

Ez az »idegenség« nem kis mértékben oka annak, hogy a magyar református egyház nem adta oda magát egyoldalúan semmiféle külföldi mozgalomnak, vallási hangulatnak és evangélizációs módszernek. Tehát egy nagy ébredés még nem hullámzott át tömegeinken, nálunk még nem jártak Routsalaánen Pálak» miint finn testvéreink között.

Dr. FónyacL Dezső.

— O —

Újdonság’, vagy megújulás?

Próbáljunk meg ez alatt a cím alatt a magyar református éneklés nagy, alapvető kérdéseivel szembenézni és 'azokra feleletet találni. Ami tegnap divatos, új- és korszerű volt, az könnyen válhaták holnapra ócskává, korszerűtlenné. A fcülömíbség csak az, hogy a változó divatok termékeit, mint a tavalyi ponyvamuzsika slágerit, utólag únja meg a tegnapi divatozó, holott a komoly ítéletű ember előre tudta és érezte, hogy azok semmit sem érnek. A kár csak az, hogy a hitelét vesztett, lejárt divatot többnyire újabb, még kérdésesebb hitelű divattal próbálja pótolná a maradandó, ősi és örö,k értékeikig lenyúlni nem tudó, gyökerét vesztett, tanácstalan ember.

Pedig a lélekkel alkotó emberi, közösségi, vagy művészi szellem százados, vagy évezredes emlékeit, klasszikus alkotásait közelebb kell éreznünk magunkhoz levitézlett tegnapjaink ószeres relikviáinál. A ma is annyira divatos, egymás sarkában, sőt tyúkszemén járó, minden esetiben csalhatatlannak reklámozott időszerűségektől elfordulva, jó a keresztyén embernek az örök és maradandó dolgok felé fordulni. Nemcsak helyes és kívánatos, hanem minden vonatkozásban üdítő, áldott és termékeny feladat, ha az Ur dicsőségét hirdető ének- Lés és zene kérdéseit és azokkal szemben magunkat is ilyen szempontok szerint próbáljuk számba venni.

A mai magyar szellemi élet minden területén, minden eddigi kornál erősebben tör fel valámi nagy szomjúság magyar-voltunk ősi izei, erős magyarságú korok elhanyagolt, vagy elfeledt tanulságai iránt. Első tekintetne azt gondolhatnék, hogy ez sem több divatnál, hiszen a ma uralkodó, úgynevezett koreszmék is részint ilyen vonalon mozognak és fejtik Jd hatásukat. Ha azonban több figyelemmel szemléljük a jelenségeket és azok hátterét, hamar rájövünk, hogy egészen másról van szó: az ember és a közösség olyan belső válságáról, amelyből úgy próbál ösztönösen és egyre tudatosabban menekülni a ma embere, hogy visszanyúl a zavartalan 'belső egyensúlyú régi idők életformái és élettartalma felé. próbálja össze3