Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1883 (5. évfolyam, 1-12. szám)
4. füzet
160 az 1849-iki levert szabadságharca ulán, ö is halálra ítéltetett s csak a Haynau ismeretes kegyvesztése folytán menekült in eg. Mikor a Thun-féle rendszer nyomása alatt megingott a prof. iskolák alapja s a tanügy érdeke áldozatokat kérve lépett a fentartó egyházi testületek elé, ö volt az első, ki a debreczeni főiskolának nyújtott nagymérvű se 'élyadása által lehetővé tette az átalakulást s ezenkívül példájával hatva másokat is lelkesített hasonló áldozatok hozatalára. E nehéz időkben tanúsított áldozatkész- ■* '.m, hölcsesége s a törvénj’es szabadság melletti bátor e! lépése annyira megszerezte számára a közbizodalmát, hogy a tiszántúli egyházkerület — nehány év óta már üresen álló — főgondnoki székébe ültette őt addig is, mig e hely betöltése szabályszerű választás által megtörténhetnék. A nemes gróf elfogadta a felajánlott hivatalt s viselte azt e nehéz időben úgy, hogy nem csupán a tiszántúli egyházkerület hálás elismerését érdemelte ki, de magára vonva a közfigyelmet, méltóvá tette magát az összes protestantizmus legnagyobb tiszteletére. Azok, kik e nehéz napok küzdelmeit látták, jól tudták, hogy a magyar prot. egyház a legnagyobb megpróbáltatásnak nézett akkor elébe. A patens ki volt adva . . . az összes protestáns egyház fel lett hiva annak értelmében leendő uj szervezkedésre. Az egyház — ragaszkodva országos törvényeken nyugvó s fejedelmi szentesítésekkel megerősített önkormányzati jogaira — nem fogadta el a pátenst. A hatalom követelni, később fenyegetödzni kezdett; — az egyház megállt helyén rendíthetetlenül. A tiszántúli egyházkerület 1860. január hóban közgyűlésre hívta össze az egyházak megbízottait. Nem volt ez olyan igen fontos eset más időkben, de most fontossá lett a viszonyok miatt, melyek akkor fennálltak. A hatalom minden kezeügyébe eső eszközt megragadott, csak
