Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1881 (3. évfolyam, 1-12. szám)

5-6. füzet

182

pusztuló állapota. Azokat, kik egy Közpénztár alapítása érdekében évtizedek óta fel-fel emelik szavukat, semmi más érdek nem vezérelte, mint azon komoly önfenntartási kötelesség, hogy azon kisebb községek, melyek nem csak az egyetemes magyar protestáns egyháznak, de a nemzet testének is egy-egy részét teszik: a testvéri szeretet és áldozatkészség által megmentessenek. Most eljött immár az idő, melyben a Közpénztár felállítása az összes egyház által halaszthatatlannak ismertetett, s mint ilyen a zsinatnak egyik főtárgyát fogja képezni. Tehát az ügy ilyen állásában várhatnánk a zsinati határozatig, hiszen nekünk úgyis szokásunk, hogy ha egy darabig megyünk, pihenőt tartunk, és sokszor a czélt messze látva, nem hogy futva-futnánk tovább-tovább, hanem szépen visszatérünk, a honnan kiindultunk.

Fájdalom, hogy a többek közt maga a doinesztika vagy közpénztár ügye is ily pihenő tartás miatt nem létesült. 1858 — ül-ig mint tudjuk, a leglelkesebb szavakkal hírdettetett a doinesztika felállításának szüksége; sőt egyes birtokszerinti önmegadóztatások is történtek, úgy, hogy ha akkor létesül a domesztika, tiz évig, évenként 20 — 30 ezer forint csak az önkéntes adakozásokból befolyt volna.

Azonban késő kár után bánkódni. De a tanulság nem késő. Ugyanis mi sokszor egyes egyénekre ruházzuk egy-egy eszme és dolog hordozásának terhét. Attól tesz- szitk úgyszólván függővé a gondolat valósítását s igy közdolgok kivitele vagy halasztása az egyéni meggyőződés, belátás és buzgalomtól tétetik függővé. Ez nem jól van. Az eszmék közös birtokok, s valósításuk közös kötelesség. Ilyen a domesztika létesitése. Hiába határoz a zsinat, ha mi közösen nem buzgólkodunk, s a határozatnak életet nem adunk. Erről szólani azonban talán felesleges és idő előtti. A mi czimet czikkiink elé irtunk arról kell szólanunk. Nézzük meg sebeinket. Ha a köz- pénztárt komolyan akarjuk létesíteni össze kell számita-