Magyar Paizs, 1917 (18. évfolyam, 1-31. szám)
1917-01-07 / 2. szám
XVIH. év. Za laeqerszeg, 19)7 január 7. 2 szám. Előfizetési ár Egy évre K 6'04 Fél évre K 3.04 Negyedre K 1.54 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija: megegyezés szerint. Nviltér sora 1 IC Szerk esz tőség és kiadóhivatal Wlasics-u. 8. sz. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS. „ 1 LENGYEL FERENC Műnk atarsuk : j B q b p E L Y G Y 0 R G Y laptulajdonos, kiadó. MEGJELENEK HE ÉNKÉNT EGYSZER. Boldog újévei kívánunk olvasóinknak, igen, igen! az egész magyar közönségnek. Ha valaha elmaradhatott volna is ez a kívánság: semmiképen sern maradhat el most 1917 elején. Mindenki a nagy háború elvégző- déséért a nagy béke eljöveteléért könyörög. Ám nem állok azok közé, akik a mindenáron való békét sóvárogják, s akik azt ugatják: legyen úgy mint régen volt. Ha úgy maradna minden, mint régen volt: akkor rövidesen megint kitörne a világháború. Legyen jutalom és megtorlás. Ez az igazság. S akkor jöjjön el az örök béke. És kezdődjék el ez 1917-ben. De amig igazság nincs, addig minden béke fából vaskarika. Ha pedig meg van az érdem szerinti jutalom és büntetés: ez az igazság már maga a béke. Eddig tartson s itt végződjék a háború. Erre kérünk boldog uj esztendőt 1917-re. B. Ákoronázás december 30-án volt, amint már volt szó róla. ÍV. Károly királyunkat és feleségét Zita királynét 1916 december 30-án koronázta meg a magyar nemzet ős Buda várban. Kalendáriumi nevezetes nappá tette ezt a napot a koronázás. Mert a koronázási ünnep legnagyobb ünnepe a nemzetnek. Az összes koronázó nemzetek között pedig a magyar nemzetnek koronázási ünnepe a legragyogóbb a föld kerekségén. A magyar nemzet koronája a legszebb, mert a leggazdagabb; a legrégibb s ezzel is a legbővebb s legszentebb történelme van. A magyar király koronája nemcsak egyszerű jelvény, mely ismerteti a királyt és a királyságot, mely királlyá, tesid az uralkodót, hanem gazdag történelméből is kifolyólag olyan varázserővel bir, hogy nagyítja, erősiti és hatalmasabbá teszi azt az uralkodót, akit királlyá tett. Erre az ezeréves régi szent jelvényre büszkeséggel tekint a magyar nemzet s boldogító ajándékot kapott az a király, aki vele megkoronáztatott, mert evvel a jelvénnyel egy egész nemzetnék őszinte meleg szeretetét ajándékozta a királynak. És a nemzet viszonzó szeretetet vár. B. Gyermekek. Panaszok vannak, hogy a rossz gyermekek száma megint szörnyén szaporodik. A mi igaz. De az már rettenetesen nem igaz, hogy ebben az államnak vagy a társadalomnak valami mulasztása volna. Ellenkezőleg. A háború előtt sok mindenben hátra voltunk maradva, de egyben, a gyermekvédelem és oltalom dolgában nem voltunk. Ma az állami menedékhelyeken és nevelésre kiadva, úgy tudom, jóval több mint 50000 elhagyott, vagy szüleinél meg nem hagyható gyermek élvezi az ország gondviselését. A mihez több gyermekvédő társaság is járul, nem beszélve a magánosokról és a most keletkező hadi árva- gyermekintézetekről. Ehhez még a magyar földmű velőnép páratlan, szinte íönséges gyermekszeretete járul. Ilyen nincs több az egész világon és egymaga is dicsőséges bizonyítéka annak az őserőnek, ami ott lappang a mi nagyszerű népünk vérében. Taps. Ebben a harmadik osztályú vasúti kocsiban invalidus katonák ültek, akiket az olasz front kórházaiból küldtek haza, i összezsúfolva a fapadokon, komolyan j üldögéltek, pipázva, cigaretlizve, köpködve, j bakák, tüzérek, vadászok, szanitécek, i egyiknek a keze hiányzott, a másiknak a | lába, volt olyan is, császárszakállas Proli j szakaszvezető, kinek mind a két lábát ! levágták tőből. Lassan döcögtünk a krajnai ! hegyek között, kormos alagutakon, végtelen j hidakon át, alig szólt valaki, mert mit is mondjon az ember, amikor dalolva indul a háborúba és bénán érkezik vissza. A pipák szortyogtak, néhány faláb zörgött a padlón, egyszerre mélyen sóhajtott valamelyik, de nem volt visszhangja, a sápadt fejek busán lötyögtek tovább; tnég az ablakról sem kaparták le a zuzmorát, neveket sem rajzoltak rá, téli tájak, füstölgő f ldek, behavazott erdők, nem érdekelték őket. Kilenc nyomorék katona, számukra elmúlt a háború. Balsorsuk, a kiállott szenvedések emléke, főkép a szemükben vert fészket, a kíváncsiság fénye, az életöröm csillogása és a remény halavány kékje kiveszett a tekintetükből. Á szomszéd fülkében boldog, szabadságos honvédek daloltak, egyikük harmonikával kísérte, „megölelem az anyám, hej megölelem a babám, a kis házunk udvarán,... erre összébb bújtak az invalidusok és szomorún, de engedelmesen bólintgatták a taktust. Mellettem, a sarokban, sovány, csupasz- képű kis szanitéc ült, ballábán csukaszürke nadrágja be volt varrva, elhagyta valahol a lábafejét. A nóta ritmusára ő is illegette magát, de egészen máskép, mint a többiek. Ölébe vette a mankóját, átkarolta, akár egy táncosnőt, az ujjaival dobpergést utánzott, a szájával flótázott, két nagy füle fürgén mozgott a különös zenekarhoz. Az invalidusok felvidultak, no, Adolf, táncolj egyet Adolf, biztatták. Előrehajoltak, a bénák feltápászkodtak, kör képződött Adolf körül. A sánta szanitéc a mankót a hóna alá vette, egyik keze a csípőjén, hivatásos táncosok könnyed mosolyává!, a jobblábával giggelni kezdett. Volt ebben valami lealázó és mégis tragikus. Adolf behunyt szemmel verte a mocskos padlót, a robogó vonaton, látszólag mindenről megfeledkezve, kipirulva, a produkció gyönyörében újjászületve. A nevető és élvező arcok körében a sánta táncos valamely vallási szekta őrjöngő papjának tetszett, amint izzadva, rogygyant térdekkel, elfulladó lélegzéssel csak giggelt rendületlenül, elfeledkezve rólunk, igazi művész, aki önmagát táncolja mámorba. Egyszerre azután nagyot toppantott és a helyére szédült. Az invalidusok tapsolni kezdtek, rangosán, méltósággal, a sánták lassú tempóban verték össze a tenyerüket, a bénák ép kezüket a térdükre ütögették, néhányan a sarkukkal dobogtak, mások a mankójukkal ütögették a padot. Adolf a vállamra dűlt; behunyt szemmel fülelt a tapsra, az orra remegett, szívta magába, szagolta az elismerést, mint egy illatos virágot. És hogy bajtársai újra a füstbe bámészkodtak, hozzám fordult, egyetlen részvevő szívhez: — Ugy-e jól táncolok ? Azután halkan, a fájdalomtól náthás hangon: — Hátha két lábbal dolgozhatnék! Akkor tapsoltak volna, más a hangja is, amikor két láb veri a parkettet. Egészen más! — tette hozzá még, mintegy önmagához szólva és a vak Milton reménytelensége csengett belőle. Szivaros gyerek volt egy éjszaki táncteremben, de mindig a parkettre készült. Megint behunyta a szemét, bizonyára szépet álmodott. Látta magát frakkban, szines selyemruhák forgatagában, a keringő párok után úgy száll a púder, mint a frissen esett hó a szivarban; asztalok, pezsgősvedrekben szegfűk és rózsák, sikoltozás, kacaj, falhoz vágott poharak, valcer, apacstánc, boszton. Oh, a harmadik osztály fapadján sántán, sajgó idegekkel is szépek az álmok. Sokan elaludtak közben. Adolfról megfeledkeztek a sánták és a bénák, aki ébren maradt, a saját bajára gondolt, hogyan fogadják otthon, asszony, gyerekek és mi lesz ezután? Nagyobb állomásnál riadtunk fel, a sánta művész mosolyogva elszunyadt, dörzsöli a szemét, alig tér magához. — Adolf, — mondom — jól aludtál? Szünet. A szavakat keresi. Azután a két kezét a homlokára kulcsolja és úgy feleli szinte dalolva: — Sikerem volt álmomban, de még milyen siker, órákig tapsoltak, tudja, tomboltak nekem . . . És már újra aludni, álmodni akar, szegény eltörött trabuccó-szivar. (L. M.)
