Magyar Paizs, 1917 (18. évfolyam, 1-31. szám)
1917-03-18 / 7. szám
XYIII. év. T. szám. Zalaegerszeg, 1917 március 18. 'Előfizetési ár: Egész évre K 6 04 Fél évre K 3 04 Negyedre K 1 54 Egyes szám ára 8 fillér. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS. Hirdetések dija: egyezség szerint, Nyilttér sora 1 K. Szerkesztőség és kiadóhivatal Wlasics-utca 8. se. Munkatársak : LENGYEL FERENC BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT EGCJSZER. A kenyér első dolog és fő dolog minden körülmények között, bégében és háborúban egyaránt, kisebb bonyodalom és nagyobb bonyodalmak között. Mindig fő dolog a kenyér. Nagyobb-nagyobb bonyodalmak várhatók még mostanában, talán nyugatról, talán keletről is? Isten tudja még. Most az oláhországi dicsőséges harcunkat kissé megállította a nagy tél. A Duna torkolatáig s a Szerethig mentünk. S most ott egy kis pihenő van. Csak a tervezők tudják, hogy tovább állunk-e itt vagy tovább megyünk-e innen. Ám, ha esze van a németnek, már pedig bizonyos, hogy van, akkor — persze velünk együtt — tovább megy, félúton nem áll meg, fél győzelemmel, fél dicsőséggel nem elégszik meg. Mert ha esze van a németnek, már pedig bizonyos, hogy van, akkor tudja, hogy a kiflinek ez a hátralevő kisebbik fele, az Erdélytől keletre eső s még meg nem hódított Moldova a világnak búzában egyik legtermékenyebb alföldje. Nem a káröröm, hanem a háborús önzés szól ki az emberből. Ámbár, hogy szólhatna az emberből a boszú- állás érzése is. Mert, hajh ! rengeteg kárt csináltak az oláhok Erdélyben, anélkül, hogy valaki vagy valami kényszerítette volna őket erre. Ha tovább mennek a németek és magyarok : a jogos boszúállást is végzik s a háborús önzést is kielégítik. Mert födolog a kenyér. B. Gy. A gazdák jogos követelései. Rendkívüli viszonyok között nem lehet a mindennap eszközeitől sikert várni, miután a magyar gazdatársadalom minden eszközét kimerítette óbban, hogy adassék meg számára a lehetőség a mezőgazdasági termelés biztosi tására, kénytelen volt egy lépéssel tovább menni, hogy a hadviselésnek, az ország lakosságának és ezekhez csatlakozóig még a szövetségesek ellátásában is elvégezhesse hazafias kötelességét. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület az ipari cikkek ármaximálását illetőleg feliratot intézett a kép viselöházhoz, a Magyar Gazdaszövetség pedig rendkívüli közgyűlést tartott az zal a céllal, hogy végre orvoslást keressen a sajgó sebekre, amelynek fájdalmait nemcsak a mezőgazdaság érzi, hanem az ország osztatlan egésze. A rendkívüli közgyűlésen impozáns erővel nyilatkozott meg a magyar gazdatársadalom. Az eddigi óhajtásokból itt már követelések születtek meg, annak anyaga átfogta az összes égető kérdéseket. Egyetlen új kérdést nem kellett a rendkivüli közgyűlésnek tárgyalnia, az összes szőnyegen forgó kérdéseket számtalan változatban tárgyalta az OMGE, sőt maga a Gazda- szövetség is, amely két vezető szerve a magyar gazdatársadalomnak, a háború kezdete óta állandóan foglalkozik mindezekkel az ügyekkel, amelyeket kellő kormányzati erély, határozottság rég elintézhetett volna közmegnyugvásra. A rendkivüli közgyűlésnek Darányi Ignácz megnyitója adta meg a tulajdonképpeni programmját, amely felölelte az aratás biztosításának szükségét, az ipari cikkek ármaximálását és a nemzeti birtokpolitika feladatait. Ez a három kérdés uralkodik ma a gazdatársadalmon, de tulajdonképen ezek nem a gazdatársadalom kérdései, hanem országos problémák, amelyeknél fontosabbat, jelentősebbet nem termel a gazdasági nemzeti élet, mert ezektől függ az ország jövő sorsának alakulása a hadviseléstől a várt dicsőséges békéig. Amint most már a dolgok állanak, amint, most már megdönthetetlen érvekkel ki van mutatva a mezőgazdaság Akkordok. Csend. — Csak a lázas szivem dobban S a lámpa lángja néha lobban. Múltam emléki pihenni tértek, Ajkamon csóktalan vágyak égnek . . . És úgy félek . . . Kába virágillat száll felém, ’Tűnt álmok csillagtalan éjjelén. Egy száraz virágcsokor, egy fénykép, Egy fiú, ki feledésbe ment rég — Egy halk estén . . . Csókos fehér esték varázsa, Egy meleg lány.lélek álmodása, Mint alszik hosszan — egy életen át S várja vissza a múlt varázsát, A műit álmát . . . Szalay Annus. Tavasz felé. A hó még mindig ott lappangott a kertek hüvós sarkaiban, a dombok északi oldalán ; de a hegyekről már friss, fiatal, pajkos szellők nyargalásztak be a városka uccáira s megfrissitették az öreg urak lépteit, — a nők szemében pedig valami mély, különös lobba- nások cikáztak fel nyomukban. Eltagadhatatlarml és akadályt nem ismerve: jött a tavasz. Heda felkapta szép borzas fejét és belé. szaglászott az illatoktól teljes tavaszi levegőbe, mely ablakán belódult, aztán néhány rövid kis sorral befejezte levelét, melyet élete legnagyobb (sokról hitte már ezt) szereimé nek irt: — Jobb is lesz válnunk, ha már többé nem tudunk bízni egymásban stb. Azután feltette kacér kis tavaszi kalapját és személyesen vitte el a postára levelét, ajánlottan feladni. Útközben szinte dalolni lett volna kedve, ha nem az uccán van. Messziről hirtelen feltűnt egy jól szabott tavaszi felöltő, egy puha szürke kalap, mely alól cigaretta füst karikázott lassan fölfelé. Heda szive nagyot dobbant, olyan nagyot, hogy szinte el is felejtette : milyen célból indult ma a postára, hogy élete legnagyobb szerelméről lemondjon : hiszen már úgysem értik meg egymást. A jól szabott ^tavaszi felöltő pedig veszedelmesen közeledett. Már a puha szürke kalap is szép Ívben repült feléje és egy nagyon intelligens, simogató férfihang szólalt meg : — Kézit csókolom. A következő percben már szemtől-szemben állottak egymással. Boldogan kipirulva néz. tek egymás szemébe. — Hová indult, sétára ? Ha igen, menjünk együtt — mond a férfi tovább. És elindultak a kissé sáros, nedves utón a liget belső felébe. Mentek boldogan, össze- összekacagva. Mikor már senkivel sem találkoztak, akkor szembe állottak egymással, meg-megszorongatták egymás kezét, persze a keztyük már nem voltak rajtuk. Aztán mentek még tovább s ott, ahol már az ágak sűrűn, erőszakosan egymásba kapaszkodva sátort képeztek fejük felett, ott megint megállónak és egész közel hajolva mondtak kis buta szavakat, mindaddig, inig a szemük el nem homályosul! az üde pirosság láttán, amint nézték egymás száját s a következő pillanatban már egybeforrott az ajkuk és vad, erőszakos csőklial összekoccantották a fogaikat . . . Mikor megint elindultak, akkor teljesen szó nélkül mentek már egymás mellett, d« a kezük szorosan egybe volt fonódva. Így mentek egészen a liget szélső útjáig, de ott mégis eleresztették egymás újjait, megint felhúzták a keztyüjöket és a férfi rágyújtott egy cigarettára, mely kissé remegett a szájában. A leány pedig huncut, diádalos, pajkos mosollyal valami egészen hétköznapi kis pletykába kezdett belé és csacsogott szünet nélkül, csak mikor néha — egészen véletlenül — egy pillantásra találkozott tekintetük, hallgatott el gyorsan és a földre sütötte le szemeit, mintha csinytevésen érték volna éppen.