Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-06-25 / 22. szám
2 MAGYAR PAJZS Ballagj Aladár a „Száműzött Rákócziról". ' — Akadémiai felolvasás. (Tizenharmadik közlemény.) Az „impertinencia.u Ez a vélemény, melyet az egész császári kormány magáévá tett, mint a pelyhet úgy fújja el szerzőnk minden csúfolódását Rákóczinak az erdélyi ügyben tanusitott csökönyössége miatt. „Az ő helyváltoztatásainak — igy nevezi a fejedelem bujdosását — mindvégig ugyanaz az egy oka volt,: az erdélyi fejedelemség vágya és reménye. Még 1709-ben, jóval a nas?y katasztrófa előtt, inkább száműzetésbe akart menni, semhogy Erdélyről lemondjon s átengedje a császárnak — oly erős gyökereket vert lelkében a vágy, hogy őseinek fejedelmi székébe üljön.“ (52.1.). E szerint, Rákóczinak egyetlen igazi célja az erdélyi fejedelemség megkaparintása és megtartása vol. Szerzőnk ezt a tudományt készen találta két nevezetes hisztorikusnál. Az egyik Arneth, császári levéltári igazgató, kinek nagyterjedelmü történetiroclalmi munkássága elsősorban az osztrák politika ■> igazojására szolgált Bach és Schmerling alatt. A másik Onno Klopp, a felekezeti és politikai elfogultság és részrehajlás legnagyobb typusa az egész múlt században, mint aki mindig és minden körülmények között mindenkori gazdája érdekköréből nézte s ahhoz idomította a múlt eseményeit. Mikor a hannoveri király udvaronca és ez trónvesztetté lesz: akkor a „trónokat rabló“ Poroszország, — vaskos kötetekben bizonyítja — „der Erbfeind Deutschlands.“ Mikor pedig Hietzingből Penzingbe kerül s osztrák főherceg udvaronca, mint a kis főhercegek instruktora, uj helyzetében jónak látja Rákóczi fölkeléséről ekként nyilatkozni: < „így végződött, magyar területen, az a forradalom, mely nyolc éven át nemcsak Magyarországot, hanem a szomszéd tartományokat is hamuba borította s hullákkal takarta. Egyetlen ember müve volt ez, aki kezdettől fogva csak a saját érdekét nézte, t. i az erdélyi fejedelemség birtokát (nur sein eigenes Interesse vor Augen hatte, nämlich den Besitz des Fürstenthues Siebenbürgen).“ Látnivaló, hogy a három rokoniélek : )\rneth, Klopp és szerzőnk, egyaránt főfeladatának tekintetté, hogy Rákóczi alkotmányvédelmét .személyes ambitió nyomorúságává- törpitse. így találták meg Rákócziban az archimedesi pontot, mely Rákóczi jellemén kívül- esik. ■így lett' történelmünk legönzetlenebb alakjából erdélyi trónkövetelő, vagyis'maga a megtestesült önzés. A trónkövetelőnek ugyanis főjellemvonása, hogy mindem gondolatja önmaga körül f.ofog, s csak a maga. érdekét .alakítja át képzőimében közérdekké. Ekként Rákóczi közjogi nagy küzdelmét szerzőnk, mintha történelmi regényt ,irna, pusztán a 'Rákóczi magánügyének minősiti. S párhuzamos összehasonlítással pontosan kimutatom, miként alkalmazza a Naturgeschichte der Prätedenten cimü 1885-ben megjelent füzet 38 tételét szobafestő patronokul, 'hogy Rákóczit mint legalsóbbrendü trónkövetelőt mutassa be. Nem ütődöm meg rajta, sőt természetesnek találom, mert olyan iró, mint szerzőnk aki a haszon szempontjából nézi a világot, egy Rákóczi-féle erkölcsi-emberhez tudatosan vajgy Öntudatlanul csakis sértöleg közeledhet, Aki azt tudja mondani, hogy a francia udvar világában „Rákóczi idegen volt, hiányzott érdeklődése is, ■ hisz ő semmit sem nyerhetett'a küzdelemben“ (37. 1.); aki szerint- Rákóczi azért barátkozott „Maine“* **) herceggel, mert „az öreg király utolsó éveiben hasznos volt Maine ismeretsége“ (16. 1.): az * Az egész cikksorozat megjelent'a »Magyarországában. **) Szerzőnk mindig »Maine l)erceg*-nek irja, tellát mindig "hibásan. Helyesen: sHDu-Jvfaine«, mert »Le Maine* tartományka hűbéri nevéből van alkotva, genitivusszal. A családnév elöl a Du, éppúgy nem maradhat el mint a helynév elöl a Le. nem Rákóczit mutatja he, hanem egy irodájában kotló kis-hivatalnokot, amint szorgosan mérlegeli jelen és jövendő befolyását följebbvalóinak és tiszttársainak s a szerint barátkozik, amennyi haszon és nyereség lóg ki a barátságból. Aki igy nézi Rákóczit, nem tudja kivel van dolga. Mert a fejedelem egész élete érthetetlen, ha számba nem vesszük hitvallássá emelt meggyőződését, mely minden tettét vezette s mártírrá avatta őt, a nélkül, hogy zúgolódott volna érte. Hit az éltetője haza- fiságának, amint hitcikkely nála az a meggyőződés, hogy ha másként cselekszik, mint ahogy tett, az árulás lenne a felismert igazság, a benne élő Szentlélek ellen, ami minden bűnök között, az Üdvözítő szavai szerint, egyedül megbocsáthatatlan. Hogyan hatolhatna be szerzőnk e trans- cendens világba, mikor ő még a következetességet is lenézi, mert az ellenkezik az 50 °/0-es megalkuvással dolgozó „józan életfilozófiával“ s minden sorából csak úgy árad az irónia mártirságot szenvedő hőse iránt. Mintha csak mintaképét Anatole France-t hallandók, kinél a mártírnak egyetlen mentsége az, hogy „együgyü“, és aki azt tartja, hogy „mégis csak impertinencia (il y a qu- elque impertinence), hogy valaki megégettesse magát meggyőződéséért.“ A „Reménybimbók.“ Sok torzalak származott már a történelem és a poézis ölelkezéséből; de a Száműzött Rákóczi e részben felülmúl minden képzetet. Kezdete és vége, melyben büzhödő part- locsadékhoz hasonlítja Rákóczit: a 30-as évek novelláithozzaemlékezetünkbe,csakhogy természetesen jobb a magyarsága. Maga a munka, mely történelem lenne, fantázia nélkül tör művészi hatásra, izetlen realizmussal a valószínűre. Hősét is csak úgy tudja szemünk elé állítani, hogjr leírja miként rángatóztak az idegei, miként toppantott lábával, hogy’ és merre hajlott a dereka. Ócska requisiíumok, melyek csak fitoktatják az élethüséget, mint a festett viaszbabák. Az egész munka általában tele van dekorativ elemmel. Képek, hasonlatok, szépirodalmi hulladékok, számtalanszor azonmód, ugyanazon szavakkal ismételve, sűrűn tarkázzák benne a történelmi kelmét, melyekből legjobb lesz néhány darabot in natura, érintetlen bemutatnom. Most tehát átadom szerzőnknek a szót: „A halálosan megalázott, reménye vesztett nagyur (t. i. Rákóczi) befelé fordított tekintettel, körmeit tenyerébe vájva beszél maga- elé egyetlen mondatot, mit rajta kívül senki sem ért meg.“ (60. 1.) „A politikai halott megdöbbentő látványát nyújtja, aki (t. i. Rákóczi) nem tudja elhinni, hogy meghalt és kísérteties merevséggel próbálkozik, hogy karjait még egyszer kinyújtsa az elérhetetlen felé.“ (-310. 1.) — A nyújtózkodó halott — valóban kísérteties látvány. „Nem derült égből csapott le rá e híradás villáma. A nap fénylő korongja évek óta nem mutatkozott az ő egén. De viharok, komor szürkület és félhomály után e levél borított reája sötét, áthatlan éjszakát. Lelke legbensőbb legfinomabb idegszálait cibálta meg egy durva kéz“ stb. (188 1.) „Még egyszer megrázkódtak idegszálai, kétségbeesett erőfeszítéssel vetette meg lábát a Bosporusnál, Konstantinápoly kapujánál, ahol a nyugati keresztény világ legutolsó szálai futnak össze, mielőtt a keleti pogányság útvesztőjében örökre eltűnnének.“ (212. lap.) „A marosvásárhelyi eskü követelő komor árnyként jelent meg sötét éjszakákon, lelki tusákban eltöltött órákban és parancsoló kézmozdulattal utasította a fogadalom megtartására.“ (59. 1.) „Üldözött vadként, lihegő, majd meg-meg- szakadó lélegzetvétellel, hol dagadó, szorongó kebellel leste — a híreket.“ (166. lap.) „Mint mikor hajtóvadászaton a bekerített foglyok és fácánok felbontásakor nem egynek a testében'már rég ott ülő sörétet találhatni: itt is, e fényes udvarban, csupa megsebesült ember.“ (13. 1.) „A fejedelem megdöbbentő következetességgel fúrja be magát álmaiba, akár csak a struccmadár a homokba. — Az európai közösségből kizárt fejedelem oda jutott, ahova a magyar puszták kivert bikája.“ (251. 1.) „A péterváradi csata a bujdosók reményvetését korai jégesőként verte el, melynek ártalmát, ha még nem szökött kalászba, könnyen kiheveri a gabona.“ (74. 1.) Rákóczi „utolsó éveiben villámcsapott fatörzsként lombtalan koronával, száraz ágakkal állott ott a fiatalság színeiben pompázó gyorsnövésü cserjék között.“ (276. 1.) Rákóczi „mindezt elviselte, akárcsak a jólismert utszéli növény, melynek testén súlyos kerekek gázolnak keresztül, szárain, levelein kékes-fekete, porral telt piszkos sebeket vágnak, a megmaradt csonka szár mégis egyenesen áll és rút sebeit egykedvűen mutogatja a körülötte levő boldog, érintetlen virágoknak.“ (189. 1.) Stb. stb. Ez a zöldségpiac nem a „Reménybimbók“ cimü önképzőköri folyóirat hasábjait díszíti; — magyar gimnazista nem is hasonlítaná szamárkóróhoz Rákóczit — hanem egy tudományos akadémiai történelmi kiadványban pótolja a hiányzó torténetphilosophiát. A rodostói bujdosóval szemben, aki nagy eszményéhez törhetlenül ragaszkodva, egy panaszhang nélkül tűri a balsors szörnyű csapásait: menazsériai és botanikus kerti hasonlatok alkalmazása azt hiszem megengedhetetlen módon hágja át úgy a tudomány, mint a művészet szabadságának korlátáit. De amellett, ha valakinek, éppen Rákóczi egyéniségének körvonalozásában teljesen fölösleges is akármilyen szándékú extra színezés és sujtásozás. Jellemrajza megfestésénél, művészi szempontból is, összes történelmi nagyságaink között éppen Rákóczi az, aki legkevésbbé szorul bárminő kölcsönvett színek illusztrációjára. Mert az ő élete' magában véve csupa poézis, minden hétköznapiság tagadása. Benne nagy mértékben megvolt a vallásosság és a nemzeti büszkeség minden lehető költőisége. Ezek egyszerű föltüntetése — akár saját iratai idézésével — bizonyára nemcsak igazabb, hanem művésziebb képet is adott volna róla, mint az antihistoricus szócifrázat. Szerzőnk azonban semmit sem tud úgy előadni, hogy lélekrajz ötve alatt ő maga is ott ne lábatlankodjék a maga, Rákóczi egész lényével ellentétes gyűlölködésével. Az olvasó érzi minden mondatban, hogy közte és a történelmi tény között állandóan villog valami idegen, valami bántó, valami tartalmatlan, valami mindig ugyanaz. Mint az a fény, melyet a gyerek a tükördarabbal vetít a falra, s neki tetszik, másként csak nem tenné. Azért gyerek . . . * Már a fentebb közölt mutatványok is a „foglyokról és fácánokról“, a „struccmadár- ról és a bikáról“, a „reményvetésről és a kalászba szökött gabonáról“, a „villámcsapott fatörzsről és a gyorsnövésü cserjékről“, az „egykedvű“ szamárkóróról és a „boldog virágokról“ — a „Száműzött Rákóczit“, mint modern történelmi munkát egyenesen dis- qualificálják. Hogy ez igy van, azt én a „történet szelleme“ cimü régebbi egyetemi előadásaimból is pontosan igazolhatnám, de jobbnak látom, ha mással bizonyítom. Seig- nobes, az újkori történelmi módszertan nagymestere, egész könyvet irt arról, hogy „a történelem nem lehet többé stilgyakorlat“, hogy a floskélusok alkalmazása művészi szempontból is idejét múlta a történetirás terén; hogy a történelemben a művészet belső szépségen alapszik, s akkor felel meg tudományos igényeknek, ha a természettudományi remekművek tárgyismerő szabatosságával, cicomátlan egyszerűséggel szólja az igazság szavát s domborítja ki mindazt, ami lényeges. (Folyt, köv.) _________________1916. junius 25.
