Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-06-11 / 20. szám
2 MAGYAR PAIZS melyet dr. Hermann Antal egyetemi tanár küldött egykori tanítványához. Dr. Hermann levele Borbély Sándor igazgatóhoz a következő: Szereteti Barátom ! Kedves tanítványom és — Mesterem ! Negyedszázados tanári tapasztalásból bizonyára te is tudod, hogy nagyon sokat tanulhatunk tanítványainktól. Én is tőled, általad és benned tanultam meg (sok egyéb értékes tanulság mellett) ismerni, becsülni és szeretni a magyar siketnéma-intézeti tanárokat, a megváltó humanismus evangéliumának a kultúra szent leikétől ihletett apostolait, akik Isten után a legtöbbet teremtenek, midőn szerencsétlen embertársaik százainak megszerzik az ember mivoltának legpregnánsabb jellegét, a mostoha természettől megtagadott beszédet, a gondolat testét. Ők megértik a néma gyermeket, akit az anyja sem ért; anyanyelvet adnak neki, amit az anyja nem adott, s ezzel .avatják igazi tagjává a nemzetnek, amely a nyelvében él és ennek révén szereznek a társas élet számüzöttjeinek polgárjogot az emberi társadalomban. Benned a magyar siketnémákat nevelve oktató eszményének az inkámáczióját tisztelem és hitsorsosnak érzem az ideáloknak az igazságot valló kultuszában. A te lelked- ben megtalálta az én lelkem azt a rokon alaphangot, Amellyel a legőszintébb, leghívebb barátság összhangjában olvad össze. E köszöntésem szerény zöngéje hadd vegyüljön abba az országul csengő hatalmas akkordba, mely téged negyedszázados tanári jubileumod alkalmából magasztalva ünnepel. Dr. Hermann Antal. A tisztviselők drágasági pótléka. A háborús körülményekből eredő drágaságot a társadalom egyik osztálya sem érzi jobban, mint a tisztviselői kar, a készpénzfizetéssel biró hivatalnok. Az élelmi és más cikkek, mondhatni napról-napra történő emelkedésén mindegyik társadalmi osztály ebben az arányban emelheti és emeli is sokszor nem is aránylagosan az ő munkája diját, azonban nem teheti ezt meg a tisztviselő; vagy kérdjük íedezi-e az Csak később tudtuk meg, hogy várat ostroinlunk. Már nem voltunk messze tőle. Szerencsére nem vettek észre bennünket, nem is gondolták, hogy olyan hamar ott lehetünk. Nappal nem bírtunk volna fölfejlődni. Az erdőben táboroztunk. Persze nem úgy, mint ahogy azt odahaza képzelik, tüzek mellett és szép muzsikaszóval, hanem tábortűz nélkül, csendben, strenge bereitschaftban. Jár- kálás, az erdő elhagyása szigorúan tilos volt. Az oroszok a stellungjaik tetején sétálgattak, néha messzelátóval az erdőt nézték, de nem láttak semmit. Hiszen, ha hallották volna, milyen fájdalmasan sóhajtotta führer ur Szabó, hogy azt a nemjóját, ha megcélozhatnám az első lábában. azt a gukkert, elengedném érte a mai menázsit, — de ő sem enné meg, — akkor aligha korzóztak volna olyan nyugodtan. Mert hát Szabó Mátyás nem szokta hiába pazarolni a muníciót. Igazat jelentett az ezredes urnák, mikor arra a kérdésére, kik a legjobb lövők a 13-nál, azt felelte: „Én, a gefreiter Tettinger, meg a főhadnagy ur, Kern“. Kezdett esteledni. Szép nyári éjszaka volt, fogyóholdas. A legteljesebb csendben foglalta el helyét az ezred, megkezdődött az ásás. Jó munka esett. Először csendben, pipa, cigaretta nélkül dolgoztak. Siettek nagyon. Ha már meghajolva nem látszik ki a tűz, akkor rá lehet áremelkedéseket az a drágasági pótlék amit a tisztviselők kaptak. Nem, csak igen kis mértékben. A drágaság ma már olyan mértéket öltött, hogy a normális áruárra való visszatérésre alig lehet kilátás, s meglehet állapítani már előre, hogy belátható időn belül normális viszonyok e téren, még a békekötés után is nehezen fognak előállani. Hisz az uj adónemeknek kényszerűségből eredő behozatala utján mindenütt maga az államhatalom lesz az, amely az áruknak a régi színvonalra való visszafejlődését megakadályozza. A mezőgazdát, az iparost, a kereskedőt ez a perspektíva nem érinti oly közvetlenül, mint a tisztviselőt, mert a létviszonyok drágaságát, az emelkedő adóterhet a gazda, a kereskedő, az iparos belekombinálja a maga terményeibe, termékeibe, munkadijába, egyedül a fixfizetéssel biró tisztviselő az, akinek nem áll módjába másra áthárítani az életviszonyok megdrágulását. A tisztviselőn tehát segíteni kell, még pedig sürgősen, mert az olyan kérdés, amely elől a kormány el nem zárkózhatik. Mert el kell ismerni azt a tényt, hogy az eddigi illetmények kiszámításához alapul szolgáló létviszonyok teljesen megváltoztak. Mint halljuk a kormány foglalkozik is már a tisztviselők helyzetének javításával és a maga módja szerint, saját anyagi körülményeihez mérten, igyekszik azon segíteni. Bizalommal is várja ezt az egész magyar tisztviselői kar. Az ideiglenes jellegű 20 százalékos drágasági pótlék — amely a folyton fokozódó drágasággal arányban egyáltalában nem áll, — nem keltett a tisztviselői karban nagy megnyugvást. Végleges fizetésrendezést kér és vár ma az ország tisztviselői kara, mert egyszerűen képtelenség, lehetetlenség, hogy a törvénygyujtani. Égett kezükben a munka. Hamarosan rá is gyújthattak. De még csendben kellett lenni. Nem lett volna kívánatos, hogy fölfödözzenek bennünket. Mire hajnalodott, már futóárok is volt. A muszka még aludt. Reggelre kész volt a 2 méter mély futóárok, á kommandánsok deckungjaira akkor dobták az utoisó ásó földet. Szabad volt beszélgetni. Olyan általános jókedv támadt, hogy előbb halk dudolgatás, nemsokára hangos ének szállott fölfelé. Az orosz ugyancsak meg lehetett lepődve, mikor a „Nyisd ki babám az ajtót“ dallama verte föl álmából. Ez volt a munka! Alföldi ember kell hozzá! Szegény Pichon, ha látta volna! Még az orosz is meg volt rémülve. Este semmi baja, reggelre pedig futóárkos, föde- les steliungokból énekelnek fülébe a folyton lövöldöző magyarok. Ők is földművelő népség, de ezt már nem bírták megérteni. Találtunk a faluikban sok apró ásót 2 méter hosszú nyéllel, óriási kaszákat, nálunk kettő is kitelnék belőle, de sem a nyél kifényesedve, sem a kasza megvásva nem volt. Ézért nem bírták ők érteni a mi dolgunkat. Istenem, ha valamit kívánnom lehetne, én nem több munkát, hanem több magyart kívánnék az ármádiába! H. Gy. hozás, a kormány elzárkózhassék olyan tényeknek elismerése elől, amelyeket minden ember saját tapasztalásából ismer. Ma pontosan megállapítható, hpgy mennyit tesz ki egy magános vagy családos ember létminimuma. A rekvi- rálás és az árak maximálása elég jó alap, különösen, ha ez utóbbit meg is tartanák. Ezekből megállapítható az elsőrendű életszükségleti cikkek beszerzéséhez szükséges minimális összeg. A létfenntartási cikkeknek általánosan ismert áremelkedését sehogysem lehet összeegyeztetni, — még a legnagyobb szerénység árán sem — a 20 százalékos ideiglenesen folyósított drágasági pótlékkal. Az olyan segítség, amely húsz százalékos drágasági pótlékot juttat, s ezt is csak már akkor, amikor a tisztviselő már másfélévé, hogy a szükséges cikkek rohamos áremelkedésével lépést tartani nem képes, csak elégületlenséget teremthet és teremtett is. A tisztviselői pálya nem vagyont- szerző páfya, de annyit megkívánhat, hogy olyan javadalmazása legyen, amelyből magát és családját tisztességesen eltarthatja. Egyébként elismerjük, hogy olyan arányú igények kielégítéséről van szó, amelynek fedezése komoly gondot okoz a kormánynak, de ezeket a gondokat habozás nélkül vállalni kell, mert a kifogástalan államigazgatás egyik legfontosabb kelléke, hogy minden anyagi gondoktól mentek legyenek azok, akik az állami gépezet zavartalan működését fenntartani hivatva vannak és ennek a legnagyobb lelkiismerettel meg is felelnek. Nagyon fontos közérdekből teszi a törvényhozás, a kormány, ha azt akarja, hogy a tisztviselői osztály is elfoglalja méltó helyét, s letérjen arról a útról, amely a nyomorhoz vezet. __________________1916. junius 11. Fi atal katona, — Babits Mihály „Recitativ“ cimii verseskötetéből. — Még élni sem érte az életet, egy bátor pillantást ha vetett s az ég, a föld mind ránevetetí — de nem lesz birtoka semmi: a szépség, épség, ifjúi vér, tudás, tanulás, az isteni ér, nők biztató szeme — mind mit ér ha menni kell neki, menni? De megy szívesen, nem alkuszik, anyjától könytelen bucsiizik, bár lelke szeretetben úszik: sohasem tanult gyűlölni. S ki gyűlölt minden gyűlöletet, s minden szeretetet szeretett, nem élhet, aminek született, mert ölni kell neki, ölni. Ö nem gyűrűt gyűrűért cserélt, szivet cserélt aranyat vasért, oly kincse volt, ami többet ért, mihez e föld aranya talmi: arany szive, arany mosolya — mind értünk ingyen adja oda, s győzünk-e, meg sem tudja soha, mert halni kell neki, halni.
