Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-05-28 / 18. szám
XVII. év ___________ Zalaegerszeg, 1916. május 28. ______________18. szám El őfizetési ár: Egy évre K 4 04 Fél évre K 2 04 Negyedre K 104 Egyes szám 8 fillér. . Szerkeszti Z. HORVÁTH LAJOS Hirdetések dija megegyezés szerint. N^ilttér .sora 1 K Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wlassics-u. 8. sz. Munkatársak : LENGYEL FERENC, BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT EGYSZER Ellopta a virágot — kegyeletet lopott. — Védelmet kérünk mindenkitől a megsértett kegyelet nevében. — Nagyon szomorú és nagyon fájdalmas eset történt a temetőben. A temetőben egy helyre vannak eltemetve a nagy háborúnak szomorú halottjai. A lelkes emberek Halottak napján is gyönyörűen feldiszitették virágokkal a megható sirtömeget. Dr. Fatér Endréné tanárasszony több társával tovább ment a szent kegyeletadásban: Saját tehetségével s gyűjtéssel, kéregetéssel dúsan, gazdagon és szépen virágerdőt varázsolt a gyászemlékü sirhalmokra. A közönség s a még élő katonaság ezt jó néven vette és veszi. Maguk a katonák öntözték és őrködtek is fölötte. Csak egyetlen-egyszer hiányzott az őrködés s ezalatt valaki ellopta a virágokat, ellopta a sirhalmok virágát, ellopta a hősök sirhalmáról a virágot, meglopta a hazáért meghalt katonát, lelopta a holt katonáról a kegyeletet. Nem él annak az embernek sem apja, sem anyja, sem tanitója; nincsenek barátjai, szomszédjai, jóismerősei; nincs családja, nincs hazája, nincs Istene. Elátkozott. Valahol délen . . . Valahol messze . . . Valahol délen . . . Most ásnak egy sitt a temető szélen . . . Zokog a falevél, dübörög a hantja, Csak a lelkem tudja ki nyugszik alatta. Ki nyugszik alatta . . . Akit én eddig mindig visszavártam, Akiért sirva zokogott a vágyam. Akinek mosolygó barna szemefénye Volt az én lelkemnek imája reménye, Édes Mindensége. Hiába várom már hajnal hasadását, Nem hozza a postás a Keze vonását. Elesett az Édes . . . Ajka le van.csukva, Nem borul már többé a karomba. t Ölelő karomba . . . Gerencsér Anna, Amit magad megtehetsz, ne bizd másra! Irta: Jaczkovicsné, Hogy a munkának ma, milyen óriási értéke van, azt fölösleges magyarázni, mert hiszen egyéb sóhajból sem áll beszédünk, mint a pénznek értéktelenségéről, a munkának pedig horribilis értékéről. Munka néven természetesen nem a szellemi, hanem a testi munkát értjük. A testi munkának, a háború okozta munkáshiány miatt, hasonlíthatatlanul nagyobb Ballagi Aladár j a „Száműzött Rákócziról“.* — Akadémiai felolvasás. — (Kilencedik közlemény.) A fejezet többi része nagy megelégedéssel konstantálja, hoay Eszterházyék „belekiálthatták“ az ország „népes, falvas völgyeibe a vezérlő-fejedelem nevét“; „lélegzetüket visszafojtva hallgatták, jön-e a régi harci kiáltásra felelet a völgyi házikókból.“ De „az eredmény kétsébeejtő hallgatás volt. Rákóczi nevére a magyarság mozdulatlan maradt.“ (88. 1.). _ 7 Ám ebben a sirrabló .szomorú ügyben nemcsak a közhatóságok tartoznak felügyelettel lenni,^hanem minden egyes épelméjű ember. Épen azért fölkérünk minden teremtett lelkes 'lényt, segítsenek a közhatóságoknak, kivált az ilyen hátborzongató kegyeletgyilkosságoknak a megakadályozásában. Védelmet kérünk mindenkitől a megsértett kegyelet nevében. Pártoljuk a Vörös-Kereszt Egyesületet! Vájjon csakugyan mozdulatlan maradt-e? Szerzőnk folyton emlegeti a psychologiai analysist, mely főcéija a történetírásnak. Örömmel vájkál „mélyen“, a lélek „legmélyebb mélységeiben.“ Hőséről egy helyt azt mondja, hogy „magatartása mély bepillantást enged a lélek titkaiba, melyeket ott lenn, a legmélyebb mélységében, mindnyájan félve takargatunk idegen szemek elől, holott magunk sem mindig tudjuk, mit rejtegetünk ott.“ (53. 1.). Valóban meglepő, hogy aki ily hátborzongató rejtelmeséggei szokott leereszkedni a lelkek „legmélyebb mélységeibe“ : a magyarság meglepő r mozdulatlanságáról szobában csak a felszint látja s a világért sem kutatja a lelkek mélységeit. Holott tán nem tagadja, hogy népeknek is van psychéjök, s hogy vannak helyzetek, melyekben a külső jelenségek nem adják'annak hű tükrét. így ha a fennforgó kérdést tekintjük, a hivatalos magyarság akkor ép úgy nem fejezte ki a magyarság zömének hangulatát, * Az egész cikksorozat megjelent a »Magyarországában. az értéke, a szellemi munkáénál. Boldog visszaemlékezés terel a múltba bennünket, amikor a kincs vagyon volt, ellenben a nyers erő, — hogy úgy mondjam — kihasználhatatlan helyzetenergia maradt. Hanem jött pár évtizeddel előbb egy másik korréteg és olyan ferde nyomást adott az alulmaradottaknak, hogy szinte képtelen alakulatok támadtak. Ezek — a kezdetben abszurdumok — csináltak egy nyugateurópai forradalmat, áttörtetését a régi elveknek, a régi fölfogásnak, a régi hitnek, a régi igazságnak. Csodálkozó szemmel néztünk bele e kavarodásba, amelyet a munka nagyarányú föllendülése, a mi földünkön előidézett, Nálunk a tradíciókon szeretnek táplálkozni, hogy konzervativeknek tartanak, azon nem is csodálkozunk. Éppen ebből a maradisá- gunkból kifolyólag indult meg az a jellegzetes feloszlás, a nyers erők feloszlása. A sok munkáskezet először elnyelte tőlünk az újvilág, másodszor fegyverbe öltöztette a háború. És amidőn a munkáshiány támadt, jött azon gondolat: muszka foglyokkal pótolni a munkaerőt. Riadt tekintettel nézzük, a tőlünk nagyban különböző, más gondolkozásu, úgyszólván kultúrálatlan idegen nemzetnek a beözönlését falvainkba, mi, akik szorgalmasan jegyezgetjük azokat a merényleteket és gyilkosságokat, — amelyekre ezeket az idegeneket, a női erkölcs ellen való támadásuknak ismételt kudarca viszi, — még sem szólhatunk bele érdemlegesen. Minket elsősorban a mi lokális és speciális viszonyaink érdekelnek, melyek a kisegítő munkaerőt megkívánják! Ezeknek hiánya sok helyen nagy gondot okoz, mert nem tudjuk elképzelni, hogy az másként is lehet. Pedig sok városban cseléd ma is fölös számmal van, ezek a szegények azonban még ma sem felejtették el, hogy ez a mi tradíciónkhoz való ragaszkodásunk — mint minden ősi hiba — ez is nemzeti jellemvonás. És épen ezért nagyon is jói tudják, hogy miképen hangzik nálunk még az „Ur“ definíciója : Ur az, aki nem dolgozik! Akinek nem a munkájáért fizetnek, hanem a hivataláért, az ur! Dolgozni tehát az urnák — szerintük — szégyen . . . És ebből származik a konfliktus ... Az itthon maradt munkáskar felismerte az ő végtelen becsét. Követelővé válik és megteremti az uzsora legújabb fajtáját, a „munka uzsorát.“ Ebben az esetben ismét csak a magunk erejére vagyunk utalva. Ezt az áramlatot természetesen megállítani lehetetlenség. A regi elméletnek testet kell ölteni: Hogy a munka nem szégyen, ne legyen csak jelszó, hanem azt tapasztalatból is szerezzük meg. És akkor az akció reakciót szül.! Megszűnik a munkáskeresés, olcsóbb lesz a munkás. Adjuk fel a kényelmet, s akkor más szemmel fognak nézni bennünket a „szegények“, ha gyakorlatilag fogják látni annak a bölcs közmondásnak hathatós diadalát, hogy: „Amit magad megtehetsz, ne bizd másra!“
