Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-05-14 / 16. szám
XVU. év Zalaegerszeg, 1916. május 14. 16. szám § Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél é^re K 2 04 Negyedre K 1'04 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttér sora 1 K Szerkesztőség és kiadóhivatal Wlassics-u. 8. sz. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS Munkatársak: LENGjYEL FERENC, BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT EGYSZER A negyedik hadikölcsön szintén fényesen sikerülni fog, mert sikerülnie kell. Óhajtjuk, várjuk és hisszük ezt. » Még a legnehezebb állapotban levő tisztviselők is erejüket meghaladva sietnek jegyezni, vagy magyarán mondva kölcsönöket adni. Ám, a negyedik hadikölcsön adására igazában két polgári réteg van hivatva: a földművesek osztálya és a kereskedőké, különösen a hadi kereskedőké. Mert csak nekik van pénzök. Sőt nekik elég bővön van pénzök a jó körülmények folytán. Egy a bökkenő. Másféle osztályt, például a tisztviselőket, biztathatják, sőt egy kis szelid nyomást is gyakorolhatnak rájok a fölebbvalók. De a földműves és kereskedő független, szabad ember. Ha megvan ez a nagy istenáldásuk nekik: a szabadság és függetlenség: volna bár hát az a magasztos erényök is, az önzetlenség, a jótékonyság, hogy magánérdekük mellett tekintsék a hazánk érdekét is. Ám ez .kevés embernek az erénye. Itt kellene valamit segíteni. Azt kellene kitalálni, hogyan lehetne hatni erre a két osztályra. Egy ilyen hatásnak a módját kellene, hogy kitalálja az állami hatalom. ■ Igen, ezt kellene kitalálni. —AMikről nem szabad elfelejtkeznünk? Nem szabad elfelejtkeznünk a zalaegerszegi Vörös-Kereszt-kórházról, a gimnáziumban elhelyezett osztályáról; nem szabad elfelejtkeznünk általában a hadsegélyzo bizottság működéseiről és nem szabad elfelejtkeznünk nekünk zalaegerszegieknek a Paslek Lajos indítványáról s az ő letett alapítványáról: nem szabad elfelejtkeznük a zalaegerszegi hősök emlékéről. Eddigi gyűjtésünk 269 K 37 f. Bornyucsordát hajtottak az ablakom alatt. Bőgtek a „bozontos bús tinók“, husángokkal ütötték a „hajcsárok“. Fuss előre! Vigyázz, le ne fussanak ott jobbra az óvodánál, térítsd előre! Hupp! s dong a horpoca a szegény állatnak. Istentelen „hajcsárok“! Szegény hajcsárok! Ti is csak olyan nyomorult eszközök vagytok, mint ezek a hornyuk. Ti sem tudjátok, mit csináltok, mint ezek a hornyuk nem tudják, hová hajtják, ütik, verik, űzik őket. És elég sok van ebben a csordában, 200, talán 300 is. Egy kis városnak a vásárján szedték össze s hajtják a — vágóhidra. Nagyobb vásárokon még többet összeszedtek bizonyosan. Ott 2000-et, 3000-et is. Úgy sajnálom szegénykéket, a lelkem fáj belé. Vagy talán magamon sajnálkozom s magamfajta embertársaimon? Lehet. Ezeket leütik úgy fiatalon. Mint mikor az ülümadár rácsap a csirkékre. Mint mikor az erdei vad beront az akolba és sorba marcangolja a gyönge bárányokat, hogy éhségén kívül vér- szomját is kielégítse. Mint mikor az ökörcsorda végigtapos a harmatos virágágyakon. Sok pénzen, nagy gonddal, fáradtsággal összeszedik ezeket a fiatal állatokat s leölik, mielőtt még éltek volna, mielőtt használtak volna valamit, mielőtt húzták volna a jármot, mielőbb újabb bornyut hagytak volna, mielőtt tejet adtak volna a kávénkhoz. Szándékos ésszel észnélküli pusztítása az állatoknak s olyan fájdalmas, mint amilyen fájdalmas az lenne, ha most 17, 18 éves ifjakat halomra öldökölne valami pestis, mielőtt még családjoknak és hazájoknak a védelmére kardot köthettek volna. Ezeknek a hornyuknak a nemzetsége sínyli ezt a háborút. Ők is megkevesbedtek. Azért olyan drágák. Ha a hornyukat is levágjuk, még drágábbak lesznek. A sok katonaság sok marhahúst eszik. Nekik kell is. Hát kiknek kell ez a sok puha bornyuhus? A fogatlan vén pénzes embereknek. Teringettét! Hát ne csináljanak ezek a mi bőrünkre drágaságot. És ne szegényítsék az országot a hasznos házi állatokban. Ha van sok pénzük és kevés a foguk, ehetnek egyebet ezek az Ínyencek. Egyenek ezek a vén fogatlan Ínyencek kolibrinyelvet, fecskefarkot és fenyőmadárizét kirántva. Ez az egyik oldala a dolognak. Hogy ezeknek a fogatlan Ínyenceknek épen most fájult meg olyan nagy mértékben a foguk a bornyupecsenyére, ebben a nagy világgyászban, világszegénységben, hogy egész csordákat ütnek le a kedvükért: ez lehet nekik kívánságuk; de hogy a mindenben őrködő államhatalom ne tilthatná meg ezt az esztelen állatpazarlást: azt nem tudom elhinni. Hiszen annyi a hatóság! És annyira őrködnek! Tiltják a pazarlást, kényszerítenek a takarékosságra! Felmennek szeges csizmáikkal a koldus tisztviselőknek a padlásaira, s ellenőrzik, hogy vájjon nincsen é két kilogramm kenyérliszttel több a kelleténél? S mig a nyomorult tisztviselőnek a keserű kenyerét is grammokkal mérik, — addig ezerével hajtják a bornyucsordát a vágóhidra. A mérték nem talál. Hanem hát csak hajtsátok, ki tudja meddig hajtjátok. B. Gy. Katonalevél. — Szól Zalaegerszegnek. — Édes Gyurkám! március hó 3-án történt. Katonai szolgálatra való bevonulásom óta nem volt alkalmam veled sem szóbelileg, sem pedig levélileg érintkezni. Pedig szerettem volna magamat személyesen, mintegy hős Taraszkóni Tartarin bemutatni, s eddigi vitéz tetteimmel Háry János módjára eldicsekedni. A legszebb élet a velem egykorú embereknek a katonai élet. Az egyenruha úgy fest görbülő derekunkon, mint mikor az Indusok a szent tehenüket holmi nemű szoknyafélével felékesitik. Tele vagyunk tettrevágyással s közbámulat tárgyát képezzük az utca népsége előtt s magunkban azt képzeljük, hogy a haza megmentését tőlünk várják, a lépten-nyomon megnyilatkozó hangos megjegyzések azonban képzelt hősiességünket lehűtti, mert csak azt halljuk, hogy ni milyen ősz. A megjegyzést lenyeljük s beletörődünk abba, hogy ősz katonák vagyunk, de mindazonáltal hősök, kikre a hazánk sorsa egyedül bízva van. Az első hőstettem a következő volt. Mint fiatal újonc be lettem .osztva a kórházba szolgálattételre s végig tudtam nézni egy gyomorfájást színlelő ember próbareggelizését, annélkül, hogy rosszul lettem volna, mi a következőkből állt. A műtőteremben fél 8 órakor a gyomorfájós emberek elő lettek vezetve, köztük egy egerszegi polgártárs is. Kaptak félliter teát s reá tiz percre egy orvosnövendék egy méteres hosszú gummi- csövet vett elő s azt az ismert polgártárs torkán lenyomta annak gyomrába s ráadásul azt föl és lefelé tologatta a páciens rettenetes ükülődése közepeit mindaddig, mig a cső alsó oldalán levő kis lyukon a bevett tea reggeli a magához vett gyomorsavval a cső felső felületén a nagy erőlködés következtében ki nem jött. Csodák csodája a próbareggeli az összes gyomorfájós betegeket meggyógyította, s másnapra már egy se jelentkezett az ujabbi élvezetes reggelizésen. Nyolc napig tartó kórházi dicső múltom múlandó emléke az, hogy a fiatal ápolónők, kikhez mint fiatal újonc közeledtem, csak' mint „Papa“ megszólítással tiszteltek meg. Most már a katonai gyöngyélet kezd reám nézve nem kedvező lenni. A régi világban a bakát ludcombbal szokták a katonai élethez fűzni. De ma a ludcombot felcserélte a tengeri hal. Igaz, hogy a háború előtti időszakban a katonák fiatal emberek voltak, s akkor libák is voltak, de ma már a katona öreg és a liba drága. Szóval a katonai gyöngyéletből reám csak a katonai maradt, s várom azt a pillanatot, mikor kerül majd reám az a pillanat, melyben huszashonvéd nevéhez méltó hőstettet kell elkövetnem. Egyébként az életem meglehetős unalmas ebben a katonai városban, hol egyebet nem láthatni, mint katonát és katonát. De hazudok, ha azt mondom, hogy egyebet nem láthatni, mint katonát. Látok minden reggel 30—35 darab kecskét üres tőgygyei a utcán kis leányok társaságában várják a kanászt, ki azokat a disznófalkával kihajtja, s este duzzadó tőggyel a szegény gyermekek
