Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-11-19 / 39. szám
Zalaegerszég, 1916 november 19. 39 szám, XVI*. év. Előfizetési ár : Egy évre K 4'04 Fél évre K 2.04 Negyedre K 1.04 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija: megegyezés szerint. Nyiltér sora 1 K Szerkesztőség és kiadóhivatal Wlasics-u. 8. sz. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS. Munkatársak: LENGYEL FERENC BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT EGYSZER. Élei és vagyon, Lényeg, elvek és fogalmak, melyek a háború előtt dogmatikus rendszerrel kapcsolódtak bele az emberek életébe, most egyszerűen illuzióriussá váltak, vagy még egyszerűbben, kiestek az emberi élet folyamatából. A minden oldalról felkavart élet bomlásnak indította a megszokott és begyepesedett dolgokat a társadalom minden rendű és rangú osztályában. Megmozdult, megrendült minden és nehány erős kezű, tiszta fejű és lelkű ember csodákat művelhetne a háború után az elernyedt, elfáradt, agyoncsigázott, a régi rendszerek közül kirázott emberiséggel. Az egész élet folyását uj mederbe lehetne átvezetni s modhat- juk, hogy a társadalomnak újjászületését a nagy háború idejétől lehetne számítani. Hogy fognak-e ezek az uj naptár-rendezők jelentkezni, azt a jövő mutatja meg. Meglehet, hogy a nagy viharokban elfáradt és földhöz vágott emberiségnek sem kedve, sem ereje nem lesz a friss és uj erővel Iábraállás és megtörténhetik, hogy a vihar által kicsapott folyam, anélkül, hogy csak rendes medrébe is visszatérne, idegen helyekre téved, apró tavakra bomlik, elposványosodik, Szibéria felé . . . Irta: Gerencsér Anna. Hangos, füísiiketitö zakatolással repült velem a vonat, az az óriási hosszú téher- vonat, amely a cár katonáinak hozza a muníciót, — most minket, foglyokat pak- koltak rá: repült, ragadott messze Szibériába, mind messzebb Tőled édes, szép Hazám! — A nyitott kocsi falához támasztom szegény fejemet, amely a forrongó, háborgó gondolatoktól majd szétszakad s hagyom, hogy az idegen föld szokatlan, a lelkemen át-átdidergő levegője hütse le a fáradt, izzó homlokom; hogy felszárogassa azt a szemeim sarkába lopódzó, tolakodó, elárvult könnycseppet . . . Könnyfátyolos szemeimmel lélektelenül bámulok ki a széles kocsiajtón, ahol felhúzott szuronnyal áll az őröm, az én jég- szivü pribékem s ekkor is csak Tirátok gondolok lelkem lelkei, otthon hagyott Kedveseim . ,. — Nazád! — kiált rám durván a kozák s sima, utálatos arcáról úgy le-ri a gyűlölet! Én engedelmeskedem. Szótlanul visszafordulok s sajgó szivemmel odahuzódom a kocsi sarkába; elfordítom a fejem, hogy ne kelljen látni őröm kutató, fürkésző szemét, melyeken át látom alattomos, gyáva lelkét, mely csak egy parányi érzéssel sem bir, hiszen ha érezne, engedné néznem a Teremtő ragyogó, tiszta, azúr egét, melyről egy csillag folyton felém ragyog; olyan vagy kiszárad és helyén sivár iszap marad. Ki tudja, mi jön, habár a jövővel, ép úgy, mint az élet lényegével, soha élénkebben nem foglalkozott az elme, mint mostan. És ha a jövőből a legerősebb psichologus is alig lát többet, mint a leggyengébb, a háborús idők folyása annál inkább meggyőzhet mindenkit az előbbi dogmatikus fogalmak és elveknek nemcsak kizökkenéséről, hanem alapos átváltozásáról is. Az egyéni élet mivoltából két törvényt ismertünk eddig. Magát a fiziológiai életet és ennek tartozékát, a megélhetés módozatait, vagyis: a különböző méretű vagyoni helyzetet. A háború előtt, a léthez való tartozás eme két kelléke: úgymint maga a meglevő fiziológiai élet és ennek a nyers lét közül való kiemelkedéséhez szükséges eszköz : a vagyon, egymástól elválaszhatatlan egységet képeztek. A gazdag ember életének lényege volt: a haza, földje, úri otthon és minden egyéb fényüzési kelléke. A szegénynek szegényebb méretű vagyoni igények képezték életének lényegét s a legszegényebbnek: a szalmával fedett viskója, az egy kecskéje, az- egy ágya, asztala. édes melegséggel derengi be a lelkemet. .. Még ki sem szabad néznem! Drága fogoly vagyok, féltenek, hogy megszököm, ha csak a lelkem is! — Én Istenem! hogy felsír bennem a keserűség. A borjúmat leteszem a durva, gidres-göd- rös padlóra s rátelepedve megpróbálok — aludni. Megpróbálom, ha nehezen megy is. Első éjszaka idegen földön, idegen föld népei között. Olyan nagyon, nagyon furcsán érzem magam; olyan kietlen, sivár, olyan üres itt minden körűiéin. Valami eszembe jut . . . Egy kedves emlék, mely elkísért, hü maradt hozzám, minden viszontagság közepette is. Előveszem a köpenyegem zsebéből, onnan a szivem fölül; ahol hallgatják a szivem verését, érezhetik a melegét, amely áttör a durva egyenruhán is. . . . ügy, úgy, csak nézz reám azokkal a megijedt őzikeszemeiddel, — küldj vigaszt a számomra, csepegtess enyhülést a lelkembe, küldd utánam a csókodat; édes kicsi Feleségem, gügyögő csöpp Fiam!. . . * * * Nálatok vagyok! — Fperőd! — hallom félálomban s úgy tudom, úgy érzem, mintha gyümölcsárus asszony menne el a hálószobánk ablaka alatt s hosszú, nyújtott hangon kínálná a portékáját; kis fiam az ő kedves csengő hangján mindig utánozta olyan édesen gügyögve! — Iperőd! — hallom újra de már közvetlen közelről s a következő pillanatban hangos káromkodás közepette, amit én ugyan nem értettem, hatalmas ütést kapok az oldalamra. Felugrottam! Őröm villámló szemekkel állt előttem s mutogatott ki a kocsi ajtaján. Megértettem. Azaz kezdtem érteni. Titokban, lopva eldugom a képeteket, melyet szorosan öleltem oda a szivemre, hogy a verését csak Ti hallgassátok; csak Ti hallgassátok egyedül . . . Felébredtem. Amit olyan édes melegséggel átéltem sajnos mind csak álom volt. Ekkor egy hatalmas lökés, hogy majd leszédültem a lábamról, egy éles sipjelzés és megállt a vonat. Flajnalodott. Már csak kevésbbé volt sötét s jól láthattam, hogy egy nagyon élénk forgalmú állomásra érkeztünk. A kora regg dacára rengeteg nép volt az állomáson, minket vártak, foglyokat. — Kazány! — kiáltja elnyújtva egy egyenruhás férfi s utat nyit a sok nép között. — Kazán!? kiáltok fel s meglepetve örömre nézek, aki bambán áll hátam mögött s mutatja, hogy előre menjek. — Pár óra alatt ily hosszú utat megtenni! Hisz valósággal repült velem a vonat. Előveszem az órámat. 5 óra. Iszonyú út volt ez. Este 7-kor raktak fel bennünk s most 5 5 óra reggel. Ha ily gyorsan megyünk, holnap reggel már Szibériába leszünk. Nem tudom, hogy hol fogunk megállani, hova megyünk? Ha kérdezem őrömtől: hallgat. — Istenem, hol, mikor lesz a Káláriám vége ? A vagyoni helyzet különböző fokozatai és árnyalatai húzódtak végig az emberek életén és a kor szellemét jellemző felfogás szerint : az embert a vagyona teszi. Minél nagyobb egy embernek a vagyona, annál kevésbé jön számításba szellemi és egyéni értéke, vallása, társadalmi állása és külseje. A nagy vagyonnal szemben nincs kritika csak hódolat : mindenki és minden meghajlik előtte, csak a háború kacag a szeme közé és a háború rúgja el magától, mint a menekülő rossz gazda a kutyáját, ha ez követni akarja. A háború, ami összezavarja az államokat, felforgatja a társadalmi rendet, megnyomorítja az ép embert, földönfutóvá, koldussá teszi a gazdagot, fütyöl a vagyonra, ami elhagyatva, utszéíen fekszik gazdátlanul. A háború csak egy értéket ismer: az emberi életet. Ezt kívánja áldozatul, mert ez a nyerőkártyája. Ezen dől el sorsa. És az ember aki, ezzel tisztába van, egész eddigi életének célját, hosszú küzdelmének gyümölcsét, becsületének, lángeszének, nagyszerű furfangjainak árát: a vagyonát, gondolkodás nélkül hagyja el, hogy megmentse az életét. Ez az élet győzelme a vagyon felett és rehabilitása a vagyonnal szemben. Ha valami elemi csapás és nem
