Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-09-10 / 31. szám
XVII. év Zalaegerszeg, 1916. szeptember 10. 31. szám Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél évre K 20+ Negyedre K 1.04 Egyes szám 8 fillér. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttér sora 1 K Szerkesztőség és kiadóhivatal Wlassics-u. 8. sz Munkatársak: LENGYEL FERENC BŐRRÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT EGYSZER Mivel győzünk? Amint már mindenki tudja, bizony orvtámadás volt az a hadüzenet Romániától és a támadás megkezdése is, mind a kettő egyszerre a sötét éjszakának leple alatt. Támadott a szomszéd, mint az oroszba maró kutya. Hátha még azt is tudjuk, hogy Románia védő és dac-szövetségben volt a mi országunkkal 1880-tól negyven évre. A 40 év még nem telt el, s ő föl sem mondott a szövetséggel,, hanem ezen a kelléken átugorva megtámadott, meg is harapott, s csak azután vakkantotta el magát hadhadüzenet neve alatt. A mi részünk hidegvérrel, nyugodt komolysággal vette mindezeket tudomásul. S azután dologhoz látott ő is. Mindenesetre baj ez az egy szó, hogy: azután, Most jobb lett volna ez a szó, hogy: azelőtt. Ennek oka a különböző népek sajátságának a nemismerése. Ám, jobb későn, mint soha. Erdélynek viharverte és sok vérrel megszentelt földjét védelmébe vette a katonaságunk s szenvedésekben szerencsétlen népét védelmébe vette a kormány az ő hatóságaival és védelmébe vette a társadalom az ő igazán nemes szivével. Az első városoknak menekültjei természetesen nagyobb tömegekben Budapestre mentek először. S amint olvashattuk Az Est szerkesztőjéhez csak az első félnapon 200 ezer koronát küldöttek néhányan az erdélyi menekültek számára gyors segélyként. Az összeg nagysága és a gyorssaság is a legszebb emlékezetre méltó. Magát a háborút tekintve, oh be más volna is a dolog, hacsak az úgynevezett Romániával volna dolgunk! Eperszem volna haragunknak ez a nép. De igy összeölelkezve a tengernépü orosszal, már elégséges jó próbára tesz bennünket. Egy jó fegyver után kell óhajtoznunk: a kitartás fegyvere után. Imádkozzék minden magyar, a harctéren levő is, az otthonülő magyar is, hogy öntse katonáinkba a csüggedetlenség lelkét az egek istene. Erőnk van, bátorságunk van, gyorsaságunk van; ezekhez kell még párhuzamban a szívós kitartás. Csak az az egy kell még, s ez az egy elég, hogy utolsónak maradjunk a küzdőtéren. Ez a hit boldogítson bennünket. B. Gy. 600 kilométeres tüzvonal van csupán oláhország felől. Ez hatszázezer méter. Minden méterre egy katonának kell jutnia. S akkor elég is. Tehát 600.000 katonának kellett volna ott lenni, s úgy visszanyomták volna az oláhot a menydörgés adtát, mint a szél a port. Vagy volt ennyi, vagy nem volt ennyi. De az bizonyos, hogy nem a hegygerincen voltunk, ahol egyúttal a határvonal is van. Ha a hegygerincen voltunk volna, akkor egy tizednyien is elegen lettünk volna. A frájter ezt már ki tudja számítani. Ahhoz is hozzá tud vetni, hogy oláhországnak 600.000-nél alig van több katonája. A frájter számitgat tovább s rájön, hogy aki a hegytetőn van legalább is tizszerte nagyobb előnyben van, mint aki a völgyben bukdácsol avagy a síkos sziklás oldalakon kapaszkodik fölfelé ... A menekültek termében — többnyire asszonyok, gyermekek, s persze tisztviselők, vasúti munkásoknak a családjaik, földmivelő népet nem lehet látni, a földművesnek életlényege házán kívül a földje, rétje, erdeje, ökre, lova, szamara, disznója, boronája, ekéje, szekere, ezeket nem veheti a hátára, s ezektől nem is válik meg, össze van nőve velők, mint test a lélekkel, — hát a tisztviselő kis bútorzatán kívül zsebében hordja havi fizetését, vagyis hátán háza, kebelén kenyere s megy vele mint a vándor cigány; nós többnyire vasúti tisztviselők, asszonyok s gyermekek, — köztük ül nagy busán egy férfiú. Beteg? Kérdezem. Nem, csak nagyon fáradt vagyok. Az éjjel jöttem nagy küzdelmek és izgalmak között, két kilométerre laktam a határtól. Az oláhok lőttek, rohantam a családomhoz, csomagoltunk, azaz hogy kapkodtunk s rohantunk a vonat után, az oláhok folyvást lőttek ránk. A vasutasok mondák, hogy várjunk, mert itt a katonaságunk megvéd. Idébb volt csakugyan két kilométerre, akkor a kétféle katonaság egymásra lőtt és mi közből Isten csodája, hogy pozdor- jába nem lőttek minket vagy két-három családot. Aztán később menekültünk, mert akkor csakugyan itt visszaszorította a mi katonánk az oláhot . . . — Hát itt a határon volt a mi katonaságunk? Kérdezőm. Mert ez újság. Igenis kérem itt voltak s vissza is nyomták, de egyebütt messze voltak a katonáink . . . Ne mondja tovább, úgy is tudom, innen ezer kilométerre is odalátok. Alugyék, mondom, mert attól gyógyul. B. Gy. Viribus unitis! Irta: TÓTH IRÉNKE Sokan élnek abban a téves felfogásban, hogy a nőnek nincs feladata a háborúban, hogy ők nem lehetnek a társadalomnak a háború alatt ép oly hasznos tagjaivá, mint a férfiak. De igen, lehetnek ! Nem értem ezalatt csupán az ápolóságot; bár ez talán a legszebb és hasznosabb most — de erre kevesen születtünk. Az ilyen természet ritka és nagy adomány. És, hogy ez nem mindenkinek adatik meg, legtöbben csak most látják be, — sokan pedig már beleuntak . . . Talán azért, mert elmúlt a „láz“ mi a háború kezdetén uralkodott . . . Mert legyünk csak őszinték: sokat a kórházban csupán a változatosság a hírnév vitt . . . ami sajnos — hamar kiveszi az embert a rendes kerékvágásból . . . Eleinte azt hitték egyéb téren nem. is lehet erős és hasznos a nő — pedig dehogy nem ! Hiszen a legnagyobb szükség most van reájuk ; a nő van hivatva arra, hogy a harcoló férfiak helyét betöltse. A családanyának, kire a gyermekek nevelése hárul, most nemcsak a jövödelem beosztásáról, hanem a legtöbb helyen, különösen az alsóbb osztályoknál, annak megszerzéséről is gondoskodni kell, Leányoknál? — hasonlóan. Vegyünk csak egy olyan családot, hol az apa nem él s a legnagyobb fiú kereste a család kenyerét, kit természetesen a háború elszóllitott hazulról. Mire támaszkodjon a család ? Hadisegélyre ? Az bizony nagyon kevés. Oh azt nem nézi el egy olyan felnőtt leány, ki okosan és komolyan tud gondolkozni, — nem ! Hanem pályát választ magának, olyant, amire képesítve van. így aztán megteremtheti, ha nem is kényelmes, de nyugalmas otthont, — hisz azt tudjuk, hogy a dolog nem szégyen. S milyen édes az a kenyér, melyet becsülettel es szorgalommal magunk keresünk. Azonban a legnagyobb megvetést érdemlik azok a nők, kik e nehéz és szomorú időkben is, a fénynek, a pompának élnek. Mert egy jól nevelt, művelt lelkű urinő, ha még úgy is meg van a tehetsége és alkalma, nem talál gyönyörűséget most a ruhában és egyéb lim-lomnak nevezhető fölösleges holmikban. És.aki már a sok fejtegetés, tanács dacára is, legnagyobb gondját az öltözködésre és hóbortos divatra helyezi, vagy műveletlen, érzéketlen, vagy félvilági nő . . . És sajnos, akadunk olyanokra is, kiket eddig komoly urinőknek véltünk, s mint ilyenhez illően is öltözködött. S most a legnagyobb megütközés és felháborodással, e szövetdrágaságban ötszéles szoknyában, térden alul érve ... és nevetséges merészen dekoltált blúzban látjuk. És még sok mindent, miről tán jobb nem Írni. Miért teszik ezt ?
