Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-06-03 / 22. szám
1915. június 3. MAGYAR PAIZS 3 Harctéri levél. Egy ismerős Írónak a barátjához intézett levele. Édes jó öreg Barátom! Tudom, hogy fogsz reám neheztelni, hogy már két hónapja itt vagyok és még nem kaptál tőlem levelet. Ne hidd, hogy elfeledtelek, sőt! Többször gondolok rátok mind valaha. Mert hidd el, bármily örömmel, bármily lelkesedéssel jöttem ide, azért a lelkem, az sokszor vissza száll hozzátok. Bár a sóhajomat, a vágyamat elfojtja a harci zaj, a fegyverek ropogása. De a lelke- met, a lelkemet kiszakitom ebből a vásári zajból és mikor olyan idegenszerü csattogással trilláz a csalogány akkor megyek el hozzátok. Mert idegenszerü, hidd el. Minden. A csalogány dala, a fenyvesek súgása, az erdő, a mező, a virág, az illat, minden idegen. Csak a szellő, mely felőletek jön, csak az nem idegen. Az ismerős. Valami méla, édes- bus sejtelem tölti el a lelkem. De nemcsak az enyémet, édes mindnyájunkét, akik itt térdelünk a lövészárokban, amig az eső lassan, lassan paskolja a hátunkat. Ha érezzük, hogy felőletek jő a szellő, mindnyájan be akarjuk lehelni, — miként a művész beleleheli munkájába a lelket, — hiszen felőletek jő! Most meg én kérdem tőled; hát ti gon- doltok-e odahaza én reám? Nem üzitek-e el lelketekből annak a sápadt Írónak az alakját? Nem kacagjátok-e ki üres ábrándjaiért, szárnyaló lelkeért? De legfőképpen Eliz lelke még az enyém-e? Ugye még most is azzal a néma imádattal kulcsolja össze a kezeit, mikor a nevemet kileheli? Elszokod-e kisérni édes öreg Barátom arra az útjára, amely a temetőhöz vezet? Támogasd csak annál a sírnál, amely a lelkünk felét rejti, amely egy gügyögő ajkat, egy ragyogó szempárt rabolt el tőlünk. Tűzzetek virágot fejfájára az én nevemben is és imádkozzatok ott a sirnál értem, hogy minél előbb haza mehessek közétek újra, diadallal, a győzelem, a dicsőség babérkoszorújával. Hogy letörölhessem újra könnyeit az én üdvösségemnek. Mondd meg neki édes jó öreg barátom, hogy egészséges vagyok, ne aggódjon, nemsokára fogok néki is Írni. Mond meg neki, hogy valahányszor eszembe jut, kicsordul a könnyem. Mondd, hogy még most szeretem, mind amikor először néztem szelíd kék szemébe. Ott ült a sárga nimphon rózsák között — egyedül. Tekintete a messzeségbe tévedt, lelke pedig, mint oly sokszor szokta, szárnyat öltött és elszállt a szeretett férfi oldala mellé ... Hirtelen lódobogás riasztotta fél merengéséből. Az utón egy lovas közeledett. Oly hirtelen ugrott fel, hogy a rózsatüske beleakadt fehér batiszt ruhájába és végighasi- totta. Nem érezte még azt sem, hogy karjába is beleakadt a tüske és lassan, apró cseppekben szivárgott ki vére, melyet a ruha mohón szívott be. Nem érzett semmit. Merően nézte a közeledő alakot. Egy szomorú, felkötött kezű honvéd volt. Csak mikor már egész közel ért, csak akkor ismerte fel, hogy Márton, az öreg szolga. Izgatottan rohant virágágyon, mindenen keresztül az udvarra. Épen akkor szállt le a lováról. Levett kalappal közeledett. Mikor meglátta úrnője sápadt arcát, könny szökött szemébe. Az asszony izgatottan kapta meg kezét a sebesültnek. Szaggatottan, fulladva kérdi: A férjem, Gyula hol van?... Márton mikor látta azt a sápadt beesett arcot, mikor majd érezte annak a szegény vergődő asszonynak forró lélekzetét, mikor hallotta azt a bánatos, panaszos hangot, nem birt szóllani... Kérdezed ugy-e, hát téged? De ha már az én üdvösségemet bizom rád, elhiszed ugy-e hogy szeretlek? Legközelebb ha alkalom lesz újra fogok írni mindkettőtöknek. Addig is ölel a te barátod: Ápr. 22. Nimphon. Hangulat. Mintha akác virág a fejemre hullna, Mintha egy régi bú, réges, régi emlék Szivembe nyilalna. Mintha csókolgatna kis fehér virága Könnyű szárnyat öltve, vissza száll a lelkem Elhagyott hazámba. A te édes arcod, tán szivem az huzza, Szemeid harmatát lecsókolom én még, Haza megyek újra. Oda a tó partra, akácok aljára ... Borulj le rám . .. hullj, hullj fürtös akác lomb Hófehér virága .. . Gerencsér Anna. jelenet. Hadi célokra gyűjt egy lelkes kis honleány. Csak tiz-tiz fillért kér s még azért is ad valami kis szelvényt, képet. Bemegy a dúsgazdag bankárhoz és kér. A bankár igen kellemetlen helyzetbe jut, hogy 10 fillért kérnek tőle, szomorú lélekkel és aggodalmas arccal hézitál, fühöz-fához kap, menekülni akar de a lánykának, kitűnő ékes- szólási tehetsége van. Nem lehet menekülni. A bankár se rest, előrántja a véletlenül zsebében — mindig ott levő — okmányt, mellyel bizonyítja, hogy ő már adózott, fel is olvassa, fel is olvastatja, meg is mutatja, hogy ő hiszen már nagy összegekkel segítette a háborút, ime bizonyítja ez az irás is; 50, vagy talán 100 korona is volt az írásban. A lányka nem könyörült, irgalmatlanul ostromolt. Úgy, hogy a dúsgazdag bankár kénytelen volt ezzel már másodszor tenni nagy áldozatot. Legyőzötten odaszól tehát a titkárjának: írjátok be s vegyetek egy szelvényt a bank számára. így már jól van — szól a kis lány — köszönöm alásan. Aki milliókkal jár, még sem hal éhen, ha tiz fillért ad még. A jelenetről mit sem tudva, ekkor lép be a bankba egy szegény iparos. Vegyen jegyet bácsi, hadi célra. Derült arccal szól a bácsi, — igenis, ez kötelességünk, mennyit vegyek? Amennyit tetszik — mondja a kis lány. S az iparos bácsi azonnal vett 20 darabot. — Ez Okato- taiaországban történt. ... Már nem a gyönge, siró asszony volt, meggörnyedt alakja kiegyenesedett, szemében valami megmagyarázhatatlan fény ragyogott, keble zihált. Két kézzel ragadta meg a sebesültet s szinte parancsolóan kiáltott reá: Beszélj! S az Beszélt lassú, remegő hangon: — Egy gyűrűt hoztam ... Az asszony megtántorodott és felsikoltott: Meghalt! Letérdelt a földre és csókjaival árasztotta el a gyűrűt. Az imént kiegyenesedett karcsú termete összeesett, haja, melyet egy elefánt- csont fésű tartott csak össze, vállaira hullott s majd egészen betakarta. A júniusi nap fényében úgy csillogott, ragyogott az a szőke aranytenger, mintha minden szála mindmegannyi aranyfonál lett volna. Sokáig zokogott ott térdelve, csókolva azt a drága emléket, ami neki legdrágább a világon. Csak mikor már jól kisírta magát, kelt fel. Talán egy kis nyugalom is szállt a leikébe édesanyja emlékezetes szavainak nyomán: Aki szeretett, annak szenvedni is kell! . . . Gerencsér Anna. Zalai bakák — Csehországban, Bizonyos taktikai és stratégiai okok miatt a magyar seregek állomásozó helyét felcserélték idegen, különösen cseh ezredek székhelyével s igy a magyar fiuk idegen ajkú népek közé vetődtek messze hazájuktól, hozzátartozóiktól és ismerőseiktől. Így például a nagykanizsai 48-as gyalogezredet a 69-es székesfehérváriakkal együtt Pilsenbe, a 44-es kaposvári ezredet Prágába, a 18-as honvédeket Sopronból Karánsebesre helyezték el. Az alábbi levelet egy Csehországba került zalai baka küldte, Pilsenből. Kedves Tanár Ur! Jelentem alássan, hogy a kanizsai 48-as szinmagyar ezred május 20-ika óta itt állomásozik a csehek szép városában, Pilsenben. Ígéretemhez híven, az alábbiakban számolok be röviden helyzetünkről s különösen Pilsenről. Kezdem onnan, hogy Nagykanizsa tüntetőén impozáns búcsút vett tőlünk s a magyar lobogókkal, virágokkal díszített vonatot mindenütt, de különösen Bécsben, szívélyesen üdvözölték, éljenezték. Hanem mikor Csehországba értünk, néma gyűlölettel, tekintettek ránk s megtörtént, hogy a vonat ablakját be is dobták. Pilsenben a fogadtatás nagyon szívélyesnek látszott; általában roppant alattomosak a csehek. Haragusznak ránk, de félnek tőlünk. Tárgyilagosan vizsgálva a dolgot, megállapíthatjuk, hogy az intelligencia szeret bennünket. Ezek jobbára németek, hanem a cseh csőcselék, ha lehetne, kellemetlenkedne. Gyűlöletük csak onnan ered, hogy elvitték vitéz ifjaikat Magyarországba („Csehek Magyarországba“ . . .) s minket hoztak helyükbe. Tudják, hogy mire jók a magyarok s mindegyikük tudja, hogy hibásak ők. Azonban napról-rtapra mindjobban összebarátkozunk, igyekszünk tapintatosan eljárni, s igy kitünően érezzük magunkat Pilsenben. A város régies, de nagyon szép; kellemes parkok, kiránduló helyek, uszoda, csónakázó hely stb. teszik élvezetessé a katona-életet, nemszámitva a jó és olcsó pilseni sört, amelyből bakáink alaposan ki is veszik részüket. Tiszta csendes város, 85 ezer lakóssal. Négy hatalmas sörgyárának és a hires Skoda-gyártelepnek a forgalma nem igen élénkíti az utcák forgalmát. Háromnegyedrésznyi lakossága cseh, a többi német s a 2 ezred magyar katonaságon kívül néhány száz magyar is lakik itt. Most már hangos a nagyvárosias korzó, mozi, és színház a magyar szótol, magyar újságot is lehet kapni s rövidesen tanulnak is tőlünk magyarul, mert mi „csehül csaholni“ nem fogunk. Hogy miért jöttünk ide, azt biztosan tudni nem lehet. A nyilvánosságra jutott tény az, hogy a prágai háziezred, a 28-asok, letették az oroszok előtt a fegyvert. Érdekes, hogy ezt az itteniek sajnálatos és elitélésre méltó dolognak nyilvánítják. Ezt a kérdést azonban Gürtler Pistának a Zalai Hírlapban „Búcsú a 48-asoktól“ cimü vezércikkének következő sorai világítják meg helyesen és találóan. .... „Elvisznek bennünket messze, de nem oda, ahol most vér folyik, hanem oda, ahol egy bűzös fekély támadt a haza testén. Rémes betegség, undorító s egy gyógyszere van, csak egy: a tiszta magyar levegő. Legyetek büszkék, az egész monarchiában titeket találtak legalkalmasabbnak annak a vészterhes felhőnek a szétrobban- tására, mely oly sötéten kezdett tornyosulni szorongatott hazánk borongos egén. Akik párolgó vértócsákon keresztül legelőször szakították le a győzelmi babért, azokra most is jogosan számítanak azok, akik a kritikus pontra vezényeltek benneteket.“ Maradtam hazafias üdvözlettel igaz hive Gr. E,
