Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-06-03 / 22. szám
XVI. év Zalaegerszeg, 1915. junius 3. 22. szám Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél évre K 2‘04 Negyedre K T04 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés |szerint. Nyilttérsora 1 K Szerkesztőségés kiadóhivatal: Wlassics-u.8.sz. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS f LENGYEL FERENC Munkatársak: j BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Krónika. „Ha férfi bánt, majd karddal felelek. A kutyákat csak korbácsolom.“ Petőfinek ezt a büszke, önérzetes beszédjét méltán fölveheti és használhatja a magyar nemzet az ő nagy szövetségesével .együtt. Mindjárt a kezdetén hét birodalom népe támadott két birodalom népére. Numerus tekintetében nem lovagias dolog ; de : C’est la guerre ! vagyis : sok bajjal jár a háború. Hanem: egyenesen, szemtől szembe, kard ki-kard! S viszontagságok után eljutottunk odáig, hogy északnak tenger népét lenyomtuk a Kárpátok gerincéről és ebben az egy május hónapban egy negyedmilliónál több oroszt fogtak el katonáink s tettek hadifogollyá. — Ugyanennyi el is eshetett és sebesülhetett még ezenkívül. A numerus tehát nem győz biztosan. Eddig nyíltan támadókkal állottunk szemközt. Most jönnek az orvtámadók. Vigyázni kell. Mindenféle fegyverrel föl kell fegyverkezni. Karddal, bottal és korbáccsal. A numerus nő egy számmal ; a gyönge erő gyarapodni akar egy gáncsvetéssel. Mindenikre meg kell felelni. Nem is hiszem, hogy ne tudnánk megfelelni. A magyarban nem annyi erő van, mint amennyi látszik benne, jobban mondva : alszik benne. A magyarban olyan az erő, mint a tárgyakban a hőség: aluszik. A nap sugara kelti fel és kergeti a hőt a testekből. A magyar emberben alvó erőt ellenség ébreszti fel. S minél nagyobb és erősebb az ellenség, annál több erőt fejt ki a magyarból a saját veszedelmére. Toldi Miklós is elfáradt már az egyik farkassal birkóztában, s ekkor jött hátulról a másik farkas. De: „Sohase féltsétek, nem válik belőle farkasoknak étek.“ „Hiszen az már az ő jó tulajdonsága: Hogyha nő a veszély, nő a bátorsága“ Majd csak kifejleszti az erőt a Toldi nemzetéből a farkasok hada. By. Zalaegerszegi hősök emléke. A Páslek Lajosiül indítványozott és megkezdett alap ma 105 korona. Múltkor kifejtettük a kettős célt is kezdőnek az indítványa és javaslata értelmében. Az alapot kamatoztatjuk hozzácsatolva az ezutáni hozzájárulásokat. Valószínűnek tartjuk, hogy minél többen jó értelemmel fogják tárgyalni ezt a nemes gondolkozásu indítványt. Mert más tekintetekben is vannak még Paslekhez hasonló erejű emberek. A kormány a nemzethez. Tisza István gróf miniszterelnök a kormány felhívását küldte be hozzánk, melyben a nemzethez fordul buzdító szavakkal a hadikölcsön sikere érdekében. A felhívást, hogy mindenkinek figyelmét felhívjuk rá, itt közöljük. „Olasz szövetségesünk, aki felett 30 esztendőn át tartottuk oltalmazó karunkat, aki a mi barátságunknak köszönhette békéjét, haladását, anyagi és szellemi javakban való előmenetelét, aki egész birodalmat szerzett Afrikában, amelyre a mi támogatásunk nélkül még csak álmában sem gondolhatott, — orvul támadott meg bennünket éppen akkor, amidőn önként át akartuk neki adni a monarkiának olaszlakta határszéleit. Elérkezettnek látta a pillanatot, eldobta az álarcot, orgyilkos tőrével hátbatámadja az egész Európának, az olasz nemzetnek szabadságát is fenyegető orosz óriással harcban álló Monarkiát. De rosszul számított. Tíz hónapi hősies küzdelemben megtanultunk a túlerővel szemben megállni. Föltartóztattuk, megőröltük, futásra kényszeritettük keményebb ellenségnek milliónyi hadát. Győztes seregeink nemes haraggal párosult utálattal fordulnak az áruló felé, hatványozott Mikor eszembe jutsz ... Mikor eszembe jutsz, átzokog a szellő, Szivemet, lelkemet betölti a képed. Fakadó rózsáim harmatos szirmain, Májusi éjszakák bűvös illatában Felmerül emléked. Mikor eszembe jutsz, miért nem vagy [mellettem, Hogy együtt nézhetnénk tavasz virulását, Hogy abba a méla, imádságos csendben, Had siratnánk együtt, sugaras álmaink Lassú haldoklását. Gerencsér Anna. Katonabucsu. A zalamenii Apátfay kastély vén hársfái szomorúan rázzák hervadó lombjaikat s az esti némaságban az egymáshoz ütődő, dér- csipte levelek zizegése ép úgy hallatszik, mintha valahol valaki zokogna. Vagy talán zokog is? Oh, de ez a zokogás nem bir áthallani azokon a vastag falakon, az utólszor nyiló tearózsák, — ha áthallana is, — felfognák azt a bánatos zokogást, hiszen az nem hazugság, igaz, szerető szívből fakad. ... A felbukkanó hold fehér fénye végig csókolgatva ragyog körül egy erős, büszke férfit és egy zokogó fiatal asszonyt. A kastély sarokszobájában a ház fiatal úrnője átkarol egy fiatal huszártisztet,- aki neki mindene és úgy könyörög, úgy kéri, lelke minden vágya hangjában remeg: Gyula, ne menj el! Ne hagy itt az égre kérlek! Hiszen nélküled nem élet az élet! Ne hagyj itt! Csillapulj Eszter. Nekem mennem kell! Már szinte hallom a puskák ropogását. Nekem ott kell lennem, ahol a halált osztogatják! Hisz tudod te jól, hogy előttem, mindenek előtt a haza becsülete áll. Vigasztalódj Esztikém s ha egyedül leszel, ilyen szép, holdvilágos estéken, gondolj reám, mert hidd el, a lelkem azért vissza száll hozzád. Felkeres itt, ebben a mi édes puha fészkünkben, ahol most egyedül hagylak, emlékeiddel, azokkal a sugaras álmokkal, melyeket itt, ebben az egy rövid évben együtt szőttünk, szövögettünk. Nem sokára úgy is visszajövök. De ha... — itt megcsuklott, megremegett a férfi hangja, — ha nem jönnék vissza, akkor is gondol majd reád a jó Isten. — Az öreg szolgát, Mártont, magammal viszem. Most pedig a viszontlátásig Isten veled Esztikém! Átölelte a fiatal asszonyt, az pedig görcsösen szorította magához . .. Lassan, mintha attól félne, hogy meghallják, szólt nejéhez: Nézd Esztikém, ezt a gyűrűt, ez még jó anyámtól maradt nekem, ha ez a gyűrű nélkülem kerülne haza, te hozzád, akkor ... imádkozz értem . „. mert már akkor nem leszek... Egy lecsorgó könnycsepp éppen a gyűrűre esett. Hangja remegéséből lehetett következtetni arra a nagy viharra, mely lelkében dúlt. Még egyszer megcsókolta nejét és kilépett a szobából. Kint, az udvaron, már türelmetlenkedett kedvenc szürkéje, melyet az öreg Márton zablájánál fogva tartott. Egy pillanat alatt felszökött a ló hátára. — Nó öreg, rendben van-e minden? — kérdé, hogy csak éppen valamit szóljon. — Igen nagyságos uram! — Akkor mehetünk. — Még egyszer búcsút intve nejének, aki ott állt a terraszon, kilovagolt az udvarból. A megtört fiatal asszony, a holdvilágnál amig csak láthatta, kisérte tekintetével azt a daliás, fiatal huszártisztet, aki néki mindene volt ... * * * Apátfay Gyulát a 48-as honvédekhez osztották be huszárfőhadnagynak. Lelkes beszédével újra felvillanyozta azokat a meglett férfiakat, akik zászlajához tartoztak. Különben azoknak úgysem kellett biztatás, mert mindnyájan oly hévvel, oly nagy lelkesedéssel kiáltották: Életünket, vérünket hazánkért, királyunkért! O maga mindig legelői lovagolt, bár mellette süvöltöttek a golyók, hulltak a derék katonák, az ő érces, erős hangja mindig elől hallatszott: Előre!
