Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-12-09 / 48. szám
XVI. év Zalaegerszeg, 1915. december 9. 48. szám 4* Előfizetési ár: Egy évre K 4‘04 Fél évre K 2'04 Negyedre K T04 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttér sora 1 K Szerkesztőségés kiadóhivatal: Wlassics-u. 8.sz. „ , A, í LENGYEL FERENC Szerkeszti: Z. HORVATH LAJOS Munkatársak: j BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE A bűvös palást. A közmondás, hogy ruha teszi az embert, egy nagyszerű megigazolással szaporította a győzelmek számát ebben a háborúban. A rendkívüli idő leikével harmóniában természetesen igazságának rendkívüli jelentkezésében. Békés, szerény, csöndes férfiak a trombitaszóra levetették a mindennapi gúnyájukat, beleöltöztek egy más köntösbe és egy napról a másikra egy soha meg nem halaványodó ragyogás hőseivé és vértanúivá lettek, akiknek eleddig semmiféle megadott- ságát nem is sejthettük, se dicsőségre, se heroizmusra, se mártiriumra. A régiek, a hagyományosok mellett uj színeket avattak mindnyájunk szivének szentté, a kötelességnek, az önfeláldozásnak és a szenvedéseknek példátlan és határtalan tömegével, amelyek ezekbe a színekbe burkoltattak. Bizonyára: nem a szín és nem a köntös tette. Az ember lelke és vére szentelte még és tette gyűrötten, sárosán, rongyban és fakón is ragyogóvá és dicsőségessé a köntöst. De szentnek tisztelem a katonaruhát, mert általa ismerem meg hősömnek és vértanúmnak a mosolygó, vagy sápadt, a daliás, vagy béna férfit, aki viseli. Általa tudom meg: ez a férfi éretted harcolt, viselte a veszedelmeknek, viszontagságoknak, szenvedéseknek tüzből és jégből kovácsolt láncát, éretted vérzett és éhezett, éretted lett vak, béna és sánta nyomorék. _ * Ezekről szólunk. Dicsőséges, drága mártír és koldus-testvéreinkről. Akik már hazatértek és még majd hazatérnek a háborúból, mert nem küzdők többé, hanem csak küzködők. Szegény, eltörött férfiak: mindenkinek hiányzik valamije, ami nélkül nem egész. A karja, a lába, a szeme világa, vagy bent törött el, vagy pattant el egy rugó a tegnap még kitűnő gépben és tett mozdulhatatlanná egy darab életet, egy darab mozgást. Nem vagyunk olyan szegények, hogy teljesen gyámoltalan koldussá hagyjuk elesni azt, csak egyet is azok közül, aki igy lett esendővé. Ha olyan szegények lennénk, megszűnnénk emberek lenni. De hogy visszaadhassuk nekik mindazt, amh a szent és hősi áldozásban veszítettek, ahhoz se vagyunk elég gazdagok. Hogy ily gazdagok lehessünk, ahhoz Istenné kellene lennünk. Tehát meg kell alkudnunk a lehetőséggel és úgy kell megcsinálnunk az alkut, hogy az elérhető legtöbbet mentsük meg azok számára, akiknek mindent már vissza nem adhatunk. Meg kell erőltetni minden módunkat és ki kell eszelni minden módját annak, hogy hozzájuk való adósságunknak, amelytől egészen kitisztázva soha se lehetünk, a lehető legnagyobb részét törleszthessük. Kenyérben a föladat nem a legnehezebb. Kenyérben nem mind lett koldussá, aki testben megcsonkult. És aki igen: igényeiben sorsa szerint szerény és kielégíthető. Hogy azt a darab barna kenyerét visszakaphassa egy hálával, részvéttel és tisztelettel teljes nemzeti társadalomtól, a béna hősnek nincs a teljes testi épségére szüksége. Meg fogja kapni csak a lába munkájáért, akinek a keze veszett el és leültetjük egy kényelmes székbe azt, hogy a kezével tudja megkeresni, akinek már lába sincsen. A nemzet, a társadalom el fogja látni és el fogja helyezni őket: ebben kételkedni nem akarunk. * De nemcsak kenyérrel él az ember. A falathoz, amely, fájdalom, aligha lehet bőséges és hófehér, ezeknek az embereknek, akik a maximumot adták, egy más minimum is kijár a tisztességtől. Ha béna koldust látok a sarkon, az aprópénzemhez nyúlok. Ha béna katonát: a kalapomhoz. Nem szabad és nem illendő csak a részvét, csak a szánalom alamizsnájával kifizetni azokat, akiknek a kegyeletes hála és tisztelet adója is dukál. És meg kell adni a lehetőséget, hogy ezt a legszívesebben honorált kötelezettséget hálánk és tiszteletünk teljesíthesse. Egy élet története. Irta: Gerencsér Anna. (Folytatás.) Tetszett neki Esztergom főutcája s egyéb nevezetessége. Elég sokáig volt ott s a múltkor idehozták, vagy hetven fogoly mellé tolmácsnak. — Szomorú mélabus arcával s a lengyeleket jellemző merengő barna szemeivel, oly rokonszenvessé lett nekem. Hogy, hogy nem, a Sors összehozott bennünket, megismerkedtünk. Hála a némettanárnőnk szigorúságának, elég jól megértettük egymást, mert ő kitünően beszél németül. Remegő, dallamos hangjával olyan köny- nyen betudja magát lopni a szívbe. S az én szivem is, mint minden leánysziv, melegen tud érezni, amikor az édes Mieinknek szomorú sorsa eszünkbe jut, hiszen ők talán éppen most hullatják könnyeiket Szibéria hómezőin, vagy a mérget lehelő ólombányákban. S az itt lévő barátságos arcú idegenek szomoiu arca, könnyes tekintete hát nem-e a Miéink, a mi idegenben, talán szénvedő Kedveseink, hazavágyó lelkét, könnyel tele szemeit juttatja eszünkbe. És azt hiszem kedves olvasóim egyikük sem fog megütközni, remélem egyikük sem fog félreérteni, hogy ha az én szivembe is, egy szenvedő ember láttára, belopódzott a ! — részvét. Többször elbeszélgettünk. Elmesélte, I amint ő mondta volt, elég prózaias élet- történetét, amelyet, ha kedves olvasóimat nem untatom vele, itt leírok én is, s hogyha egy hazatérő magyar katona kezébe kerül esetleg ez a kis novella, remélem, hogy derék embernek mondja ezt az idegenből ideszakadt idegent. — „Ott születtem a szép Lengyelország közepén, atyám jómódú kereskedő és édesanyám, —• óh! a kedves jó anyámat áldani fogom akkor is, midőn ajkam utolsót lehel, — kicsike koromban, — hál’ Istennek elég jól emlékszem, mikor még alig gügyögni tudtam, összetette kis kezeimet és elmondta előttem hangosan a „Miatyánk“-ot. Édesanyám elég jól tud magyarul, fiatal korában többször fordult meg Zsolnán, -— de most már hatvan éves, sehova sem megy — és ő is nagyon szereti a magyarokat. Azt a nyílt, őszinte barátságot, ami általában a magyar embert jellemzi, tessék elhinni lehet is szeretni! Ott nőttem fel, abban a szép lengyel városban, amit a magyarok Lóc-nak neveznek. Ott végeztem a középiskolákat. Ahogy az iskolákból kikerültem, néhány év múlva Írnok lettem a Lodz-i várban. Igaz csekély fizetésem volt, de hál’ Istennek nem szorultam rá, fizetésemet összeraktam, hogy annak idején, nekem is legyen, ha csekély is, de két kezem által szerzett, megtakarított pénzecském. — Nagy házunk van az első negyedben, de ott oly óriási adót szednek, igazán azt kellett, hogy higyjük, hogy bérbe bírjuk a házunkat. A háború kitörése előtt egynéhány hónappal, épen fennt voltam már a hivatalban, nem épen a legjobb hangulatban, mert reggel, ahogy bementem a fizetésemért, azt felelte a főnököm, hogy nem kapunk fizetést, mert nem szeretjük az Atyuskát, mert lengyelek vagyunk. Persze, hogy felmérged- tem azon, amit az részegfejjel összebeszélt nekem, azonban nem szóltam egy szót sem, csak magambam gondoltam, legyen a tiéd a fizetésem, végy magadnak annyi pálinkát és fulladj bele. — Azután felmentem újra a szobámba és hozzáláttam a munkához, mert az akták bizony elég szép számmal hevertek előttemm. Egyszer csak hallom, hogy a főnököm lármázva jön fel a lépcsőn. Ahogy belép az ajtón, a küszöbnél megbotlott, habár a lába alatt nem volt semmi és hosszzában végig terült a földön. Részeg volt kérem, akárcsak a .. . Ahogy feltápászkodott, újra kiabált és veszettül hadonászott a kezében lévő újsággal. — „Kutya magyar véged lesz, meg neked is lengyel, nesze, nesze!“ Hozzám ákart vágni valamit, de én kitértem a dühöngő részeg ember elől, fogtam a kalapom és hazamentem. Otthon húgom, a mi kis Jankicánk azzal fogadott, hogy alighanem kitör a háború. Persze nagyon kellemetlenül lepett meg ez az újság, mert nagykorú lévén, be keli nekem is vonulni
