Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-11-04 / 44. szám
XVI. év Zalaegerszeg, 1915. november 4. 44. szám Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél évre K 2'04 Negyedre K T04 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttérsora 1 K Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wlassics-u.8.sz. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS Munkatársak: LENGYEL FERENC BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE A Ili. hadikölcsönt úgy kellene befejeznünk, ahogyan mindnyájan óhajtjuk: reményen túl, — fényes, nagy eredménnyel. Mert hiszen óhajtani mindnyájan óhajtjuk. Sokan cselekednek is benne. Látszik az eredményből. A lapok jelzése szerint eddig már túl vágyénk a milliárdon. S az adakozás szakadatlan tart tovább. Még van idő. Egy értelmetlenséget jó volna eloszlatni az emberek leikéből. Sokan igy gondolkodnak: Ugyan mit számit az én rongyos 50 koronám ott, ahol milliárdokról beszélnek?! Nagy tévedésben vannak az ilyenek. Hiszen a milliárd éppen az 50 koronákból, sőt az egy koronákból és 1 filléresekből áll. Akármilyen kis pénz az 50 korona, ha húszmillió ember közül mindenik leteszi az ő kis 50 koronáját, az már épen egy milliárd, vagyis ezermiliió (1000,000.0000) korona. Lám, pedig majdnem el birna min- j denki 50 koronát; még a napszámos j is. El, el! Csak kérdezzük meg akármelyik napszámost, melyiket vállalná i inkább: hogy télben, viharban földönfutó legyen-é? vagy fizessen 50 koronát? Biztosan örömmel vállalkoznék az 50 korona fizetségre — ingyen! Hát még ha megértené azt, hogy a mai esetben nem is csak magát, családját s hazája érdekét védi vele, — hanem azonkívül visszakapja a pénzét, vissza, gazdag kamatjával együtt! Hát sok-é akkor az 50 korona? Még a legszegényebbektől sem sok. De hányán vannak, akik nem dúsgazdagok ugyan, de jómódúak! Csak az az értelmetlenség ne nyűgözné le őket, hogy az ő 50 koronája nem menti meg a hazát! S ne tolná másra azokat az 50 koronákat. E III. hadikölcsönnél eddig inkább a jómódúak szóllottak hozzá. Egymaga Eszterházy 10 milliót adott. S meg is van már egy milliárd. Még van idő a továbbjegyzésre, Es nem is szükséges, hogy azonnal meg legyen készen a^ 50—100 korona. A bankok előlegezik neki. S a banknak ő kevesebb kamatot fizet, mint amennyit neki ad az állam. Ne húzódozzék senki, ne várja senki, hogy nála nélkül is meg lesz a kívánt összeg. Minél több lesz a gyűjtött pénz, annál jobb, annál több ereje lesz katonaságunknak a viadalra s a dicsőséges diadalra. És senki se okoskodjék úgy, hogy hátha maholnap vége lesz a háborúnak s nem lesz szükség hadipénzre. Azt ma senki sem tudja: hogyan? mikor? miképen lesz a vég? Csak azt tudhatjuk biztosan, hogy minél több pénzünk van a hadviselésre, annál hamarább, annál jobb és annál dicsőségesebb lesz ránk nézve ä háború végződésének. A III. hadikölcsönt úgy kellene végeznünk, ahogyan mindnyájan óhajtjuk: reményen túl! Borbély György. Idegen föld hantja alatt... Hull a fáról a sárguló levél. Ködben bujkál az őszi napsugár s ha olykor ki is bújik a felhők közül, nincs. már melege. Puszta a mező, néma az erdő. A természet temetkezni készül. Halottak napia volt, elhunyt szeretteink emlékének kegyeletes ünnepe. E napon visszaemlékeztünk azokra, akik megjárták már a földi élet kálváriáját s abba a jobb világba költöztek, amelytől mi élők annyira borzadunk. S ugyan miért borzadunk, mikor ebben a földi életben annyi a küzdés, a fájdalom, a testi és lelki gyötrelem, sokakra nézve az anyagi nyomor, a nélkülözés és ami ennek nyomában jár, a bűn, az erkölcsi züllés, a kétségbeesés és sok minden, ami az ember életét elkeseríti, szivünket összefacsarja, szemünkből könyet sajtol s életkedvünket, munkabírásunkat előbb-utóbb megőrli. Hiszen ott a föld mélyében, a koporsó szűk deszkái között, a szomorú fűzfák tövében, a sárgult levelek alatt már nem fáj semmi, már nem sajog a szív, már nem vergődik a lélek kétség és remény között. Ott már örök béke honol, amiért annyiszor hiába sóvár- gunk az élet nehéz küzdelmében. És mégis félünk, ösztönszerüen irtózunk ettől a békés világtól, ettől a néma csöndtől, mert változatlan és változ- hatatlan, mert örökké tart s mert nem tudjuk, hogy mit rejt' magában s mert nem tudjuk, hogy elvégeztük-e ez örök álom által a léleknek minden keserveit. Hamlet is azon töpreng, vájjon álmodunk-e a síron túl? „Álmodni, — mondja, — ez itt a bökkenő, ez az, ami a nyomort oly hosszan élteti.* Azon a szomorúan szép napon, a halottak kegyeletes emlékezetének ünnepén mi is arra gondoltunk, hogy akik körünkből már eltávoztak, kiknek hült tetemei már a föld mélyében por- lanak, álmodnak-e és mit álmodnak? Megszünt-e rájuk nézve a lelki gyötrődés, tudnak-e rólunk, itt maradottakról s érzik-e azokat a bajokat, melyek közt mi, szeretett és szerető hozzátartozói e földön vergődünk? Vagy elpusztult-e testükkel együtt minden szenvedésük? Avagy egy szebb, boldogabb, — pusztán lelki életnek váltak-e örök részeseivé? A vallás miszticizmusa ad ezekre a lelki kétségekre feleletet. Szerencsés halandó, ki bízik a lélek örök életében, ki bízik abban, hogy a síron túl egy végtelen világ örökléte tárul az elköltözöttek elé, mely Istennel egyesit és megdicsőit. Ápoljuk hát ezen a napon lelkűnkben a hitet, mely megvigasztal azért, hogy akinek a sírján visszaemlékezünk földi életére, az ma már egy jobb, egy szebb életnek vált részesévé a halál által, melyben kárpótlást talál minden fájdalomért, mely ezen a földön érte őt. Nincsen olyan ember, akinek valakije ne pihenne már a föld alatt. De ma alig van olyan élő közöttünk, aki tudná, hogy csak azok a szerettei haltak meg, akiket már gyászolt, akiket már egykor megsiratott. Hiszen egy szörnyű háború irtózatai resz- kettetik meg mostan a világot s a mi fiaink is részt vesznek és harcolnak ebben az idegrázó, velőt fagyasztó, embert pusztító véres háborúban. Akiről ma még hirt kapunk, hogy él és győzelmesen harcol, mire hírünk megérkezik, addig már napok, sőt hetek óta a halál fia lehet. Ebben a rettenetes háborúban úgy hull az ember, mint ősszel a fáról a sárguló falevél. Hull, mielőtt megsárgult és a lehullásra megérett volna. A legtöbbet élete virágában töri le a halál, mindazzal a sok szép reménynyel, amit hozzáfűztünk életéhez. Amikor az elmúlt napon a halottak emlékének áldoztunk, nemcsak azoknak áldoztunk, akikről tudjuk, hogy már meghaltak, hanem azoknak is, kiket szivünk édes sejtésével még élőknek gondoltunk, mert csak most ^ kaptunk tőlük hirt, hogy még élnek. Oh, hány derék magyar hu és hány munkás családapa pihen már ott a távoli harcmezőn, Galíciában, Orosz-Lengyel- országban vagy Szerbiában, idegen föld hantja alatt, vagy talán valamely mocsár iszapjában, vagy éppen teme- tetlenül s ellepve varjuk és hollók seregével, — kiről szerettei még azt hiszik, hogy él vagy legalább reményük, hogy halála hírére ő maga cáfol rá a háború után. A halottak napja
