Magyar Paizs, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-03-26 / 13. szám

2 MAGYAR PAIZS 1914. márczius 26. rendeletét megsemmisítette és csak ezután bocsátott rendelkezésükre egy témát, hogy a szabályrendeletek egyöntetűek lehessenek. Nemcsoda tehát, hogy noha a törvény 1907-ben kelt, sok megyében még most sincs se hire, se hamva az újra szervezendő hivataloknak Több megye azonban már fölállította a hivatalokat. Zalamegye például nyolczat állított, mire rossz bortermések következtek. A hivataloknak kevés volt a jövedelmök. Ezért alig hogy megnyitották a hivatalokat, a megye mindjárt kimondta a megszűntetésüket. A nagy bortermő megyében csupán a jövedelmező nagykanizsai hivatalt akarta meghágj ni. Előbb azonban az egyes járások községeinél sorra kéregetett 10—20 koronát. Ott, ahol a községek igy elég pénzt adtak össze: a hivatalt továbbra is fentartja. Több városban azonban igy sem sikerül a hivatal fentartása. Eonek azután az a következése, hogy ha valakinek a hordóját meg kell jeleztetnie, amit a törvény kötelezően előir, akkor el kell vinnie a negyedik városba, vagy a harmadik vármegyébe. A szegény magyar bortermelésnek és borkereskedelemnek még csak éppen ez hiányzik. Ha egyszer bort és más szeszt a közforgalomban csak hitelesen jelzett hordókban szabad eladni, akkor az államnak gondoskodnia kell arról, hogy a szükséges hivatalok mindenhol közel rendelkezésre álljanak. Ezért segélyt kellene a vármegyéknek nyújtania, mert az nem járja, hogy ezek az amúgy is szegény kisebb községeket végig koldulják, s a koldulás eredményétől függjön a magyar bürökratízmus egyik legszebb virágának: a 2—300 koronákkal dotált, felelősségteljes hordójelző hivataloknak fennmaradása. Sdgi János. Vélet lenségek agytijtós körül*) Tisztelt Uraim és Hölgyeim! Nincs szándékomban tisztelt hallgatóimnak a muzeális eszmék mélyreható fogalmáról elmélkedni. Érdekelheti az a muzeális intézmények irányitóit, vezetőit, de nem a müveit nagyközönséget, akik gyönyörködve nézik a muzeumok szépen csoportosított műtárgyait. Tanulságot szereznek a korok átalakulásairól, a megujuló és eltünö izlés-vállozások hullámzásairól, felfelismerve a régi szép Ízlésben az ujat. Egészen más, nagyon szerény igényű eszközökkel igyekszem hozzáférközni a minden szépért, nemesért lelkesedő müveit közönség szivéhez, észrevétlenül belopni lelkünkbe a kutató élet magasztosságát. Csak csevegni, mesélni szándékozom, ugy mint a fonomimikával dolgozó tanitó, midőn a fogékony lelkű apróságok agyában gyermekmesékkel gyújt fáklyát a száraz betűknek és számoknak. A muzeális élet egész embert kiván. AZ igazi gyűjtő kincseiről álmodik, kincseivel ébred, épen ugy mint az iró a regény tárgyával, vagy a művész a nagy eszméktói m-gfogamzott ecsetjével. A gyűjtő sikereit nem tisztán rátermettségének köszönheti. Fontos szerepe jut az emberi életet irányító szerencsének és azon véletlennek, amelyeket a Fortuna isten asszony kegyet-osztó kezével a gyűjtő útjába dob. Darnay Kálmán kir. tanácsos följegyzései - Felolvasta Csiky György tanár márcz. 1. az irodalmi és művészeti kör felolvasó sorozatán. Véletlen eseményeket emlegetek, pedig talán inkább »Isten ujjának« nevezhetném az elmondandó pár apróságot, mert egész életpályámat felsőbb életpályámat, felsőbb rendelkezésnek tekintem, mely gyermekkoromban az első sarkantyúhoz vezetett el, később pedig utamba hozta a régiségek ezreit. Régtörtént dolgokról mesélek, mely kitörölhetetlen emlékeimként megmaradtak a közel négy évtizedes gyüjtöéletem ezernyi apró eseményeiből. Ezelőtt körülbelül tizenkét évvel egy juliusi reggelen beállított irodámba vidékünk közismert alakja: a János köszörűs. Törött esernyők irányáj ban érdeklődölt. Szóbeszéd közben előhozta, hogy a mult napokban Badacsonytomajon járt és jóbarátja, Schwartz ur, a korcsmáros egy mennykő hosszú rozsdás kardot akar vele egy koronát érő finom ollóval elcserélni. De nem lehetett az üzletből semmi, mert a halászok által a Balatonból kiemelt kard 500 éves is lehetett és igy nagyon rozsdás volt. Acélja se volt hajlós, hogy abból konyhakést csinálhattam volna. Egy ideig hallgattam János fecsegéseit, végre is kifakadt belőlem a szó: — Nagy szamár kend János! Lehetett volna annyi esze, hogy számomra elhozza a kardotA másik héten Fonyódra készültem, ott a családi villábac akartam pár hetet eltölteni. Eszembe jutott a kard és Tördemicz helyett Badacsonytomajnak mentem a badacsonyi hajóállomásra. Odahajtatok a korcsma elé, kihivatom Schwartz urat és előadom neki, hogy engem a János köszörűs bizott meg, hogy vigyem el neki a rozsdás kardot, Szavaim nagyobb nizonyítékául mutogattam neki a markomban tartott koronátSchwartz ur élelmes ember volt, nem azért szerzett házat, félszesszió földet, hogy minden helyzetben fel ne találja magát. Végig pillantott a fogaton és savószinü szeme megakadt a kocsisom sujtásos dolmányán. ó is ugy kezdte, amint én pár nappal előbb: A János köszörűs nagy szamár! Nem egy koronát kértem én azért a fain kardért, amit még a törökök pottyantottak a Balatonba, hanem tiz koronát. Lállam, hogy szép szóval nem sokra megyek Schwartz urnái, odaszóltam neki: Hozza ki csak azt a kardot, majd megegyezünk. A szivem is megremegett, mikor a kardot megpillantottam Schwartz ur kamasz fiának markábao, mert vele hozatta ki az óvasas kamrából. Egy kézre való Anjou-kard volt, gyönyörű zöldesszürke patinával, minőt csak a tengerszínű csodás Balaton vize rak iá századok alatt a fövenybe került régiségekre. AZ itju Sch&artz ur határozottan udvariatlan volt, mikor a kardot nem nekem nyújtotta át, hanem apjának adta, ki azt kezébe szorongatva azt hajtogatta: kell, vagy nem kell 10 koronáért? Csak legalább megfoghattamvolna szép, hibátlan pengéjű kardot, markába nyomtam volna, szívesen a tizkoronást Schwartz urnák. De igy nem voltam biztos, nem emeli-e duplájára az árát, ha beígérem érte a tiz koronát. Igy nekem is cselhez kellett folyamodnom. Ne okoskodjék, Schwartz ur, itt van öt korona, ilyen jó bolondot ugy sem fog, aki ennyit adjon ezért a rozsdás vaczakért. Schwartz ur talán a szememből olvasta ki i vágyamat vagy hallotta szivem verését, nem i tágított. Én is ezt látva, nagyot gondoltam. No kell hat korona? Kocsis hajts 1 í Ez az orvosság használt. Amint a lovak megindultak, a veszettnek látszó üzlettől kétségbeesett Schwartz ur nagy lendülettel és nem kis ügyességgel hintóba hajította a kardot. Legyen a magáé ha nem ád többet érte! Én is azon mód a földre dobtam a három pengőt és gyönyörködve szorongattam zsákmányomat. Mindez egy pillanat müve volt, mert a másik pillanatban Schwartz ur az elvesszett négy koronájáért bosszút forralva, vigyorgó arcczal kiáltotta utánam: Olcsóbban is odaadhattam volna a kardot, mert csak egy deczi pálinkát adtam érte a halászoknak. Bántott a Schwatz ur rosszindulata és a régi kalapos viczczel feleltem neki: Én se csináltam azért rossz vásárt, mert ötven koronát is megadtam volna érte, ha olcsóbban nem adja ide. Schwartz ur elpirult rőt vöröszöke szakálla tövéig, de én már nem vártam meg a további hatást: siettem a hajóállomásra. Kétheti fonyódi fürdőzés után hazafelé igyekeztem. Az indulás utolsó félórájában azon gondolkoztam, miként tudnám legkényelmesebben a majdnem öles hosszú kardot magammal vinni. Végre megtaláltam a nyitját. Elhatároztam, hogy hozzákötöm esernyömhöz és sétapálczámhoz. Nyomban elindultam spagát-keresésére. Végig jártam a hálószobákat, kihúzkodtam az ebédlő összes fiókjait, sehol egy arasznyi spagátot nem találtam. Utolsó utam a konyhába vezetett, ahol kaptam is egy egész gombolyaggal, mely aztán megint az Isten ujjához vezetett. Ott őgyelgett egy kis halász *Ieány, ki naponkint bejárt a konyhamosadékért. Mig a szakácsné segédkezett a kard és az esernyő összekötésében megszólalt a halász leány. Minek kérem az a rozsdás kard? Ugy vettem, elviszem a muzeumba. Nekünk is van egy ilyen. Édesapám halászta ki a Balatonból. Már csak 20 perez hiányzott az indulásból. No kislány, ha a faluból 20 peicz alatt ide hozza azt a kardot, maga is kap hat koronát, mint Schwartz ur, a tomaji korcsmáros. A kis leány szemes volt, a szakácsnő gondjára bizta sajtárját és futott. Nem tellett bele negyed óra, ott volt a másik kard. A Mátyás király korabeli kardok pompás ép példánya. Azóta nagy idő mult el, daczára, hogy felkerestem az összes balatoni halász gazdákat, több kardot nem fogtak ki a Balatonból. Zalavármegye egyik félreeső falucskájában az ottlakó grófi intézővel barátságot kötöttem. Egyszer beszédközben indítványba hozta, hogy nézzük meg a szomszédos gróf számtartójának régiségeit. Kaptam az ajánlaton és elindultunk. Végig hajtatánk a szomszéd községen, már majdnem elértük a kastélyt, mikor Zsiga, az öreg kocsis, kit régóta ismertem, hátra szól: Itt a léczes kerítésnél álldogál egy olyan jöttment ember. Tessék leszállni, ennek van ám sok régi pénze. A régi pénzek nem izgattak már akkor sem, igy inkább csa'i a kocsis rábeszélésére szálltam le, kisérve intéző barátomtól. A borvirágos képű öreg bácsi ezalatt befordult a szobába és egy egész doboz régi pénzt hozott elibém az udvarra. Nyomba ki akartam a markomba önteni a pénzeket, de a gazda betessékelt a szobájába. Künnyebb lesz az asztalra kiborítani! Az volt az Isten ujja, hogy elfogadtam a betessékelést, a többi aztán magától jött. Kiöntöm a doboz tartalmát az asztalra, az bizony a falusi tudás nélküli régipénz gyűjtőknél heverő szokásos rézgarasokból, libertásokból