Magyar Paizs, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-11-26 / 47. szám

MAGYAR PAIZS 1914. november 26. 3 rajtaveszett örömem dalait panaszosra cserélvén Hasztalanul eget és földet kérlelve betölték." Most azonban már biztos eröt érez a hősi költeményre is. Már! S még alig 24 éves. A delelő ifjúság tüzében. S megírja 9—10 hónap alatt a nagy eposzt, az elbeszélést. De a biztos erőről vissza-vissza tér elbeszélésében is a biztosabb erőre, a szerelmi lyrára; gyakorta keres egy-egy kibúvót a »fene harcok* tüzéből, s félrevonultan áldoz itt-ott a szelíd szerelemnek; vissza-visszasir lelke a szép szőke, deli Hajnára, eszményképire. Mert »kedves vagy Hajna; té főkép Szűz hajadon, szép szőke fodorhaju lánya Hubának; mert te midőn megnyugszom, hitető álmomhoz is eljössz, és köszönöd, hogy szűz ajakadról s szőke hajadról édes szózatokat mondék és kacagányos Étéről...« „Oh, kiket a hadizaj, kiket a bús tárogató hang S rettenetes kürtszó ébreszt, nagylelkű vezérek, Hagyjatok egy kissé távoznom harci mezőről, S mig nagy táborokon szenderg a szörnyű halálnak És veszedelmeknek szikrája vitézi kebelben: Hadd kössek gyengéd koszorút a hü szerelemnek. Dalra talán nem méltatlan, ki ölébe fogadja A fene harcokból fáradtan visszakerült hőst, Karjai közt hervad s honjának bajnokokat szül..." III. Huba hajléka. A honszerző magyaroknak főbb csapataik a Duna—Tisza közén gyülekeznek Árpád vezérlete alatt. Itt lesz a döntő ütközet Alpár messze terült síkján, hol >búsongva körülnéz a fejedelmi Zalán.« Az első dandárt a fejedelem elé a rohanó Kadosa vezeti, aki »nincs sok fegyverrel terhelve, de rakva sebekkel." »Hozza hadát deli tündérként a nyalka Zoárd is,« testvére Kadosának. Kund nyargalt ezután fiával, a haragos Csörszszel, »mint két Kríváni fenyöszál.* Az ötödik hadnagy, Bojta, szintén négyezeret vezetett, »Bojta ki hadnak örül, s anélkül nem tud örülni.« »Végre fehér paripán lassan futtatva előjött öszbeborult Und is, hajdan katonája Ügeknek s a jeles Álmosnak, most kísérője fiának«; az istenes Und, aki »hogy hordozza vasát, most immár ötvened éve,* de kedves még a kardcsörgés agg füleinek s így szól a nagy vezérhez: Én is elmegyek »A csatazaj nem riaszt vissza« „Bár fene ütközetek megszegjék életemet, csak Vérem után földet hagyhassak gyermekeimnek." Ezek legközvetlenebb katonái valának Árpádnak. De nemcsak ennyiből állott a hadserege. Itt-ott többen is valának már letelepedve a »megbirt« földeken. A döntő ütközetre ezekről a megbírt földekről is hivott össze hősöket: a gyors nyilu Tárcáit, a zászlós Bulcsut s apját, a jókedvű Bogácsot, és hadzavaró kacagányos Etét, s ki erőre hatalmas a hadban, lelkére nagyobb, szépségre legelső.« Ezek a nevezetes hősök a nagy színhelytől északra Bodrog-közben a Tisza partján laktak, már megtelepedve. Mert nem egyszerre, — apránként ment a honfoglalás. Itt foglalva egy kis vizivárba, természetes erősségbe ültek be, hellyel-közzel kisebb-nagyobb csatározásokat folytatva még az autochtonokkal, egy-egy tót-bolgári póri csapattal. Itt a Tisza, Bodrog s kis Tice partjai, a Mátra tövében elég jó menedéket adtak az elfáradt hősöknek, elgyengült öregeknek, még meg nem erősödött fiaknak, asszonyoknak és gyermekeknek. Elég nyugodtan és megfelelő lélekkel áldozhattak itt ősi istenöknek a berkekben, hűs források tövénél s temetkeztek a csendes folyók partjain. Itt lakott Mátra tövében az ősz Huba is, kinek még Ázsiában voltak kemény csatái s iszonyatos párviadalban nyerte volt vissza leendő feleségét is, szép Szelemért. Útközben Kjónál verte a kunokat. Most Bodrog vize partján él csendességben, áldoz az ázsiai istennek, vendégeket fogad hajlékába, özborjat rakva az asztalra »hosszas ezüst tálon.« Aztán »ébresztő bort hoztak bükkfakupákban.« Mert dús vala ősz Huba, az első magyarok közt. A K'óvi nyert csatából hozott hímzett szőnyegeket, bőven aranyat s bővebben ezüstöt. »És hoza fegyvert is, leütött Bengálnak ijesztő fegyvereit, lobogós gerelyét, nagy domború pajzsát, sastollas sisakát.* Ezekkel valának kirakva hajlékának a falai. Ezekre néz Huba s ezek, mint tükör, ragyogják vissza elmúlt ifjú dicsőségét. S dalva dalják a dalnokok döntői viadalát az ősz Hubának s ő hallgatja »csendes erővel«, meg-megsimogatva serdülő, mosolygó, ugráló gyermekeit: a kis Bodort, a gyönge Szómért s a deli Hajnát, aki már tul a játékon ébren álmodozik s néma keservvel jár-kél a ligeten, keres és nem tudja mit keres, pedig ott van szivében, amit keres, az édes-kínos tőr, a szerelem. Igy él ősz Huba énekesektől környezve, rozsdás fegyverei alatt és csillogó reményű gyermekei között. „Nyugton van most fegyveri közt, majd nézi [enyelgő Gyermekei^ majd visszasóhajt a boldog időkre." A két gyermek játszik a jelenben, a tíz éves Bodor s a kissé nagyobb Szömér. Osz Huba már csak a múltban él. Deli Hajna mint a kék ég a tengerbe, ugy néz álmodozva a jövőbe. Mult, jelen és jövő! Ekkora kis helyen, hogy is fér meg ebben a hajlékban ? Kérdezné Petőfi. A kis Bodor, a jókedvű gyermek játszik öreg kardjával az apjának, döngeti pajzsát, hurcolgatja nehéz buzogányát. Megy meg vissza kereng s fenyíti kis nénjét: Gyenge Szömér, te nagyobb vagy, mégsem birod a kardot. Oh mikor én oly nagyra növök, majd pengetek íjat s tőletek a gonosz embereket még karddal is űzöm. Mert vannak gonosz emberek is . .. Szömér megcsókolja. Az öreg arca kiderül s vidám könny csillog a képén ... Oh néni, folytatja a gyermek, nekem volt egy szép ijacskám, volt nyilam is, sebes is, ragyogó. Odaadtam Hajnának hogy löjjön vele vadat, de Hajna még nerr lőtt vadakat, pedig elmegy mindennap messze az erdőn; elviszi mindig az ívet : meghozza mindig az ivet, de vadat nen hoz, s még olyan keveset szól... »Hajna te! mért busulsz, szemei* mért vannak elöntve, mint a bodrogi láp melyet Tice árja megöntöz?* Tán azér búsulsz, mert nem tudsz lőni? Vagy tái megmart a kigyó? Én agyonütöm botom mai a k igy ót; vadat is ejtek, hozok özbor jut, vagy nyulat, hattyút a vizi lapályról »toIlaiból gyönyörű pártát szép szőke ha jadra.« Hajna föleszmélt. Andalodó szemeke vete rá, a kis gyermekre; megölelte, d nem szólt. Egyebütt jár az esze. .Kende köte fejére s a ligeten ^tegezét zörrentve, megindul. . . Vár valakit. IV. A sátán. A kis gyermeknek sok csacska beszé dét hallotta, de nem hallgatta deli Hajni Ábrándozó lelkében képeket rajzolt a hő fiúról. És gyönyörködött e képekben. Ven dégnek várta Etét. Hiszen itt lakott ö i közel, Bodrogközben. Be szokott az id térni erre-amarra mentében. Hogyne nézn be most búcsúzóba, mikor nagy útra meg> a nagy Árpád harcába, dél felé. Nem győzi várni. Eleibe megy, Bodro vize partján, s föl-alá barangol kis vadász táskájával, mintha vadászni menne; vadászi ő, a sebzett ősz, aki vérző szivében hordj a nvílat. „Meg ne sebezzétek könnyű kis lábait tüskék Rút kórók ; hajoljatok talpa alá ifjú virágok s gyenge füvek! Folyj lassan Bodrog, fc vényágyad csendes ölében., Halkva suhai el az erdőkön langy nyugati szellő! Me ne zavard a leányt, mikor a deli hősfir gondol. S te égből jövő tiszta sugara napnak, ne sötétisd el Hajna szelíd kebelé melv szebb a reggeli hónál, szebb a hattyi nál, s mint hajnal csillaga, oly szép.« És megy a szép leány virágról-virágr lépve a ligeten s reményről reményre szállv elméjében. Hűs árnyékról napsütésre, nap sütésről folyópartra mendegélve, meg-meg állva, füvei-fával szóba állva. Megkérdezi: Nem látták-é szép El hőst erre járni hadba szállva fehér lovo megérkezni ? Bodrog vizét is megszidj; képét látva fénytükrében: Csalfa viz vag Bodrog vize, képemet csak itt fested le Tisza felé mért nem viszed ? Csalfa, Bodrog, a te vized. Látná Et bús képemet, szaporábban jöne, tudom. D te ott parti virágot, bokrokat és fákat mi togatsz a kékes egeknek s hősöm szeme nek. Helyben hagyod az én képemet... S Vörösmarty deli Hajnája napszállt felé megfürdik a Bodrogban, hogy leli nagysága mellett rajta minden gyönyört séget látva s szeretve, csudálva ismerjül